„A pénz nem boldogít.” Hogy a régi aforizma valóságtartalma miként áll meg a saját lábán, annak a gazdagok lehetnek hiteles megmondói, hiszen tapasztalati alapon ilyent legfeljebb ők állíthatnak. Aki viszont soha nem dúskált a pénzben, nem tudhatja, hogy tényleg így van-e?

Kétezerhuszonöt éve született jómódú patrícius családban a fenti gondolat gazdája, a sztoikus erkölcsfilozófus, költő, drámaíró és államférfi Lucius Annaeus Seneca (i.e. 4 Cordoba – i.u. 65 Róma), Jézus kortársa, aki ügyvédként, hivatalnokként maga is dúsgazdag lett, így aztán szemére is vetették, hogy életstílusa és filozófiai tételei élesen szemben állnak egymással. Aszkéta volt, viharos életet élt, pályáját siker és dicsőség, kudarc és megaláztatás váltakozva kísérte végig. Szavai hitelességét alapos élettapasztalata mégis kellőképpen igazolta, hisz bölcs világlátása kora legkiválóbb szellemei sorába emelte. Életművében átfogón ötvözte az antik görög kor filozófusainak sokrétű szemléletét, különösen Epikuroszt csodálta; tudományos feljegyzései pedig a természet világáról már a középkorban is népszerű olvasmányok voltak. Görög tragédiák mintái után római színekkel gazdagította saját drámáit, amelyek később Shakespeare, Racine darabjait is inspirálták, noha színpadra szánt műveit már akkor nehezen előadhatónak, sokkal inkább olvasmányosnak tekintették. Seneca domináns emberszeretete valódi hatással volt az elkövetkezendő századok jeles elméire. Számtalan epigrammája lett népszerű, nem különben szatírái is, például a Claudius császár halála után megírt Claudius császár tökké válása című, és más pajzán versei, amelyek soha nem nélkülözik a mély filozófiai háttérgondolatokat sem. Keresztény kötődései nyomán az terjedt el róla, hogy Szent Pállal is leveleket váltott, bár ez nem kellőképpen bizonyított, az írások inkább hamisítványnak tekinthetők, aminek célja az lehetett, hogy Seneca személyes népszerűségét felhasználják a pogány rómaiak keresztény hitre térítésére. A helyzet ennél viszont összetettebb. Rotterdami Erasmus szavait idézve Seneca „kereszténynek pogány, pogánynak keresztény volt.” Hiszen a római filozófus ezt írta: „Az Isten és az ember egymástól csak abban különböznek, hogy az egyik halhatatlan, a másik halandó. Közülük az egyikben – nevezetesen az Istenben – a jót a természet juttatja tökéletességre, a másikban az emberi törekvés.”

Mint államférfi az etika és politika kölcsönösségét hangsúlyozta akkor is, amikor a még kiskorú Nero nevelője, legbefolyásosabb embere lett kormányzóként mintegy nyolc esztendeig, amit egyébként Róma valódi fénykoraként is jellemeznek. Majd, amikor az őrült Nero császárként botrányt botrányra halmozva az arisztokratákból is gúnyt űzött, sor került a Piso-féle összeesküvésre, aminek viszont véres megtorlás lett a vége. Ekkor gyanúsították meg Senecát is, így Lucanus, Petronius mellett, Nero kívánságára őt is öngyilkosságra kényszerítették. Tacitus részletesen leírta Seneca halálát, ahogy azt saját fürdőjében, ereinek felvágásával önkezével követte el. Hosszas agóniáját – szóbeli végrendelkezései közben – később számos képzőművészeti alkotás is megörökítette. Így Nero mellől, aki saját anyját, Agrippinát is megmérgezte, sorra kihulltak közeli alattvalói gyilkosságok által, ilyenképpen Seneca sorsa is megpecsételődött. A kor császári utasítására történő öngyilkosságok már-már látványos eseményekké, majdhogynem teatralitásokká váltak, hiszen szemtanúk előtt, jeles személyiségek, politikusok vagy családtagok jelenlétében kerítettek sort a drámára, mint ahogy az az említettnél is megtörtént.

Seneca irodalmi hagyatékának a drámák, költemények és egyéb levelezések mellett fontos részét teszik ki a Vigasztalások (Consolatio), amik a kor igen népszerű, leírt részvétnyilvánítási formái voltak az emberi tragédiák engeszteléseinek, az erkölcsi támogatásnak, az együttérzésnek. Így született három remekmű, a Marcia vigasztalása, a Polybius vigasztalása és a Helvia vigasztalása, valamint eltérő műfajként az Erkölcsi levelek (Epistulae morales) című, élete alkonyán írt nagyhatású, eszmei értekezése a szicíliai Lucilius nevezetű prokurátor barátjának címezve, 124 írásban. Lényegi tanításuk, hogy az erényre való törekvés a személy legmagasabb rendű feladata, ami mindenekelőtt a filozófia útján érhető el. Nero császárnak címezte A nagylelkűségről (De Clementia) írt átfogó értekezését, ez morális esszé, kézikönyv az eszményi uralkodás megvalósítására, ami viszont nemcsak Nerónak, de a történelem más Cézárainak is adresszálható, akiknek a múlt dramaturgiája soha nem szolgált kellő súlyú tanulságként. „Akárhol látod, hogy a romlott stílus tetszést arat, ott kétségtelenül az erkölcs is letért az egyenes útról.”

Látomásos képekben is megnyilatkozik Seneca bölcsessége, amikor a Marcia vigasztalása utolsó soraiban (Révay József fordítása), a létezés-elmúlás megdöbbentően mai ismereteink szerinti világképét vetíti az adresszált személy és az olvasó elé:

„…Gyönyörűség volt megírnom egyetlen évszázad eseményeit, amelyek a világ egyik távoli részében peregtek le alig néhány szereplő között: itt azonban a végtelen évszázadokat, a végtelen korszakok egymásba fonódó sorozatát s az évek millióit szemlélhetem; végig tekinthetem az életre támadó s a halálra ítélt birodalmakat, a nagy városok pusztulását, a tenger új meg új árjait. Mert, ha megvigasztalhat gyászodban az, hogy a halál közös végzetünk, valóban: semmi a maga helyén helyt nem áll, mindent porba dönt és magával ránt a múló idő. És nem csupán az ember (hiszen ez csak parányi tárgya a sors hatalmaskodásának), hanem a városok, az országok, a világrészek, mind-mind az ő (Isten) játékszere. Hatalmas hegyeket ledönt, máshol pedig magasra tornyoz új bérceket; tengereket elnyel, folyamokat kitérít, megszakítja a népek érintkezését, s felbomlasztja az emberi társadalmat és összetartást; máshol tátongó szakadékokba söpri a városokat, földrengésekkel zúzza szét, és dögletes gőzöket hajt fel; árvízbe fojtja az emberek házait, és a világot elborító vízözönben megöl minden állatot, roppant tűzáradattal perzsel, emészt el minden emberi alkotást. És midőn az idő elérkezik, amelyben a világnak el kell pusztulnia, hogy új életre támadjon, a természet önmagát pusztítja el, és a csillagok összeütköznek a csillagokkal, minden anyag lángra gyúl, és az égitestek, amelyek most törvény szerint fénylenek, akkor egyetlen tűzfolyamban lobognak. Mi, üdvözült és örökkévaló lelkek, midőn az Isten úgy határoz, hogy ezt a rombolást végrehajtja, a roppant összeomlásban mi is, kicsiny parányok, az őselembe majd visszahullunk.”

Árkossy István