Hegedűs Imre János írása a „Vess számot avval, ami megmaradt” – Interjúk és beszélgetések Oláh Jánossal (1969–2016) című kötetről

A kortárs magyar irodalom kiskátéját lehetne összeállítani abból a huszonnégy interjúból, amelyet jeles írástudók Oláh Jánossal készítettek, és amely a Széphalom Könyvműhely jóvoltából kötetben megjelent. Igen. Tanácsos lenne kiválogatni azokat a súlyos mondatokat (gondolatokat), tételeket, téziseket, elvetélt vagy megvalósult programcsírákat, amelyeket a közelmúlt kivételes képességű alkotója és irodalomszervezője megfogalmazott.

Valahogy így: Ne ragadjon tollat az a költő, író, aki fél, és nem vállalja – ha muszáj – a pirruszi győzelmet is.; Csak olyan újságra, lapra, folyóiratra van szükség, amelyik teljes képet ad arról, mi történik a magyar irodalomban.; Nem fogadok el olyan magasztosnak hirdetett történelmi, társadalmi célt, amelyet embertelen eszközökkel akarnak megvalósítani.; Minden író számolhat azzal, hogy lakatlan szigetre kerül, s írásait, palackba zárva, a tengerbe kénytelen dobni.; A jó menedzselés hozzátartozik az irodalomszervezői munkához.; Az irodalmi divat a konjunktúra lovagok trójai falova.; A mű, az alkotás a szerző testrésze.; Nem bűn a lelkes, az őszinte pátosz, az idealista rajongás, jól megfér az a racionális, a patikamérlegen készült irodalommal.; Az igazi magyar író elfogadja azokat a „stigmatikus jeleket”, amelyek a „bábeli mélységű nyelvünkből” érkeznek.; Irgalmatlanul kell harcolni azok ellen, akik a nemzetet tömeggé, lakossággá, öntudatlan masszává akarják zülleszteni.; Legyen olvasó és író előtt egyaránt világos, hogy „irodalom nélkül a nyelv elsorvad, a nemzeti emlékezet kialszik.”; Diktatúrában, a korifeusok számára fekete lyuk az irodalom.; A magyar irodalomtörténet legfontosabb eseménye a népiség megjelenése volt. Nem szabad megengedni, hogy azt a politika, az ideológia, a magtalan divat kioltsa.; A művész elkötelezettsége nem politikai, hanem erkölcsi-gondolati.; Az irodalom egyik fontos feladata a „nemzeti emlékezetünkön” esett csorbák kiköszörülése.; A jó interjú arc poetica!; Individuális tevékenység az írás, de együttműködés nélkül széthull az irodalom.; „A sors […] nem személytelen vákuum, […] szereplői vannak, akikhez viszonyulni kell.”; Az „érzékelés sok ismeretlenes egyenletének komplexitását híven, a maga bonyolultságában próbáltam közvetíteni a léttudatunk egyensúlyát biztosítani hivatott idegrendszer irányába, és úgy érzem, erre semelyik más közeg nem alkalmas, csupán a nyelv.”

Korunk egyik legszebb, költői magasságban tündöklő ars poeticája!

Lehetne sorolni oldalakon keresztül az interjúkészítők kérdéseire adott válaszokat: Oláh János mondatai falba épített téglák, amelyek örökkévalóságról álmodnak. S közben – a hol lassú tempóban, hol pergő gyorsasággal sorjázó dialógusokból – kibomlik egy gazdag élet, és fény hull értékes, maradandó művekre.

Természetesen az indulásra kérdeznek rá valahányan, az Elérhetetlen föld (1969) antológiára, a Kilencekre, a Magyar Napló születésére és felívelésére, az alkotó- és küzdőtársakra, köztük is a legfontosabbra, a feleségre, Mezey Katalinra. Olyan beszélgetést is beválogatott a szerkesztő, Stamler Ábel a kötetbe, amelyben a kérdések kettejükhöz, Oláh Jánoshoz és Mezey Katalinhoz szólnak. (Remetei Kéziratok, Puritán Pár, Tamási Rita interjúja, Schranz Edit: Az orron pöckölt oroszlán).

Sőt – és ez teszi szívmelengető, kedves írásgyűjteménnyé a könyvet – a feleség is kérdez, házastársak töprengenek az irodalom, a nemzet, a haza sorsáról úgy, hogy háromgyermekes családjuk gondjait is szóba hozzák. (…hogy felkeressék azt a szigetet…) Talán nincs még egy eset irodalmunkban, hogy egy nagyszerű feleség nyilvános interjúban ossza meg férjével a családi gondokat: „Mai szemmel nézve nagycsaládos vagy: három gyerek apja. Mit jelent ez az író számára?”

Nehéz megközelíteni az interjúk készítőit. A kérdezőket. Közel húsz író, költő, szerkesztő, irodalomtudós, rádióriporter faggatja Oláh Jánost, mindenik más világ, más életérzés, más irodalmi ízlés, de az alany úgy vonja rendszerbe a témákat, a gondokat, az elért sikereket, mint mágnespatkó a vasport. Az interjúkötet súlyát, fajsúlyát az adja meg, hogy érett, komoly, bölcs, megfontolt személy válaszol, és rostálja meg az előre kigondolt vagy ötletszerűen fellobbanó kérdéseket.

Van, természetesen van színvonalkülönbség, s ezzel foglalkozni kell, mert az interjú a jelenkor irodalmi műfaja lett, s uralja a teljes médiát.

Válasszuk az akadémikus irodalomtudós, Szakolczay Lajos beszélgetését, dialógusát. Emberére talált a kérdező és a választ adó! Már a fölvezető szövegében kimondja Szakolczay azt, amit sokan elhallgattak, amit cáfoltak, azt, hogy Oláh János – modern író. Jósol is, jóslata beteljesülését napjainkban érezzük megvalósultnak: „Versben, szépprózában, drámában izzó szavai, ha majd a modernség fogalma átértékeltetik, annak a rétegnek is sokat fognak mondani, amelynek tagjai ma még csupán a magánélet hajcihőjét tartják esztétikum-forrásnak.” (Szembenézés és tisztánlátás)

Benne van ebben a szép Szakolczay-mondatban az egész kötet lényege, tartalma, esszenciája. Oláh János valóban legendás szerkesztő, irodalomszervező volt, édes gyermeke a Magyar Napló, de Sámsont nem takarhatják maguk alá az épületromok. Függetlenül a gyakran szubjektív indíttatásból eredő kánonoktól, Oláh János gazdag, súlyos életművet hozott létre, hagyott maga után, amelynek maradandóságát most, 21-ik századi szemmel tudjuk fölfedezni. Ebben a beszélgetésben hangzik el, hogy a Közel című regény, s annak folytatása-ikertestvére, a Visszatérés olyan üzeneteket hordoz, amelyek eljövendő nemzedékek számára is iránymutatóak.

Az Oláh-életmű monográfusa, Jánosi Zoltán időben a modernek, az újítók elé helyezi a regényt: „Megjelenése megelőzte a később a kor prózájának legfontosabb újító csoportjaként számon tartott alkotók (Esterházy Péter, Nádas Péter, Hajnóczy Péter, Krasznahorkai László és mások) fontosabb műveinek többségét.” (In. Magyar Irodalmi művek, 310-311. old.)

Aztán szó esik képzőművészetről, sportról (Mindkettő, a kérdező és válaszadó egyaránt: profi, egyikük gyorsfutásban, másikuk cselgáncsban!), korszerűségről és elavult elméletekről, az írástudók árulásáról, a magyar irodalom jövőképéről, a nép, a népiség nélkülözhetetlen voltáról stb.

Forog az óriáskerék, forognak, keringenek a gondolatok, s egyetlen nagy cél kerül felszínre: írástudónak csakis a nemzetért, csakis a magyarságért, csakis a magyar irodalomért szabad és érdemes élni. Ilyen egyszerű, megvalósulásában, megvalósításában mégis bonyolult a magyar írói sors.

Az utolsó szövegtest, Gáspár György beszélgetése itt, ebben a kötetben jelenik meg először. (Életút-interjú Oláh Jánossal)

(Széphalom Könyvműhely, 2020)