Az irodalom egyik titokzatos jellemzője, hogy bárhol, bármikor, bármilyen körülmények mellett képes felbukkanni az életünkben. Például egy késő őszi hétfőn belépek egy átlagos kisvendéglőbe Lakiteleken, az Alföld kellős közepén, egy finom vacsora reményében. A pulttal szemközt, a fal mellett ütött-kopott könyveket pillantok meg: egy világháború előtti sorozat darabjait a Genius Kiadótól. Eddig nem tudtam, hogy létezett ilyen nevű könyvműhely.

Hát jó, mondom magamban, akkor legyen egy kis szépirodalom a várakozáshoz, amíg elkészítik a pestós spagettimet és a rántott csirkeszárnyakat. Ám melyik művet válasszam? Elindulok a tekintetemmel jobbról. Németh László első regénye, az 1929-ben írt Emberi Színjáték két vastag kötetét elvetem, s közben pironkodva gondolok szerkesztőségi kolléganőmre, Ekler Andrea irodalomtörténészre, aki Németh László kiváló szakértője – ha most látna, nem örülne. Kodolányi János Árpád-kori témájú elbeszélését, a Boldog Margit címűt szintén átugrom, majd még további négy-öt művet is. Végül megpillantom Móra Ferenc karcsú könyvét: Négy apának egy leánya, és már viszem is az asztalomhoz.

Alcíme szerint eme kötet „A festő halála új kiadása” – megjelenésének évszámát nem tudhatjuk, de az biztos, hogy a történetet Móra 1922-ben írta. Bájos hangú alkotás négy különböző korú, gondolkodásmódú és életkedvű figuráról: egy regényíró régészről, egy falusi orvosról, egy nagyravágyó jegyzőről és egy papról. Az egyetlen leány pedig egy falusi postás kisasszony, akiért a négy férfi verseng. Ám odáig nem jutok el az olvasásban, mert teljesen leragadok az utószónál, pontosabban az előszónál. Ugyanis Móra egy pompás bevezetésben előadja, hogy miért változtatta meg regényének címét, és mivel „rendes ember nem szokott előszót olvasni, mert úgyis tudja, mi van benne”, ezért a könyv legelejére helyezett előszavát utószónak nevezi – mert „így több kilátása van az érvényesülésre.” Régész énjéből fakadóan hozzáteszi: az utószó „olyan, mint az exhumálás: nem mindig érdekes, de mindig föl lehet róla tenni, hogy az lesz.”

És ez az alig négyoldalas elő-utószó végig ilyen: nagyon egyéni, sziporkázóan szellemes, lubickolós; simán felülmúlja a mai Showder klubos dumagépeket. Komolyan mondom, nem tudtam, hogy Mórának ilyen remek humora volt. Mutatok néhány meggyőző idézetet: „Az írónak mindig az a legkedvesebb könyve, amit még nem írt meg”… „Elolvastam a könyvemről való kritikákat. Az egyikből megtudtam, hogy optimista vagyok, a másik dicsérte a pesszimizmusomat, a harmadik a cinizmusomat magasztalta, a negyedik a gyermetegségemet. Az is nagy megnyugvásomra szolgált, hogy a mese ugyan gyönge, de az elbeszélői készségem elsőrangú, azaz, hogy az előadás modora ugyan egy kicsit elavult, de a meseszövésem lenyűgöző, illetve a stílusom terjengős, de a nyelvem ízes és zamatos; végre, hogy nincs ugyan semmi mondanivalóm se, de a semmit olyan közvetlenül mondom el, hogy az is megszeret érte, aki haragudni akar rám. Van annyi eszem, hogy minden kritikus kuglófjából csak a mazsolát szedtem ki”…

És még egy részlet, amelyben A festő halála cím lecserélését indokolja:

„– Valami olyan cím kellene, ami födi a regény tartalmát és hangulatát – tűnődött a kiadóm.

Mire én: – Akkor legyen az a címe, hogy Muszáj regényt írni!

– Isten őrizz! – ugrott fel a kiadó. – Így is az a baj, hogy több a regényíró, mint az olvasó. Hát még ha parancsot is kapnak rá!”

Amikor idáig érek az olvasásban, lapozok, és az ölembe hullik egy hosszúkás, megsárgult papírszelet, a legsötétebb Rákosi-korszak emléke: „Kiegészítés az 1951. évi cukorrépa-termelési szerződések (megállapodások) 6., Begyűjtés című pontjához. Ha a termelő cukorrépáját az előírtnál nagyobb mértékben fejeli, és ezzel a népgazdaság elől cukorrépát von el, úgy a hibásan fejelt termés után járó átvételi árból 5% levonásnak van helye.”

Vagyis ölembe hullott a sztálini idők egy morzsája, az irodalommal párban járó rögvalóság – és azt is megtudtam, hogy Móra könyvének ezt a példányát hetven esztendeje nem lapozgatta senki.

Zsille Gábor