– Úgy tűnt, hogy alva jár, de csak merengett. Az ablakhoz sétált, és a Holdra szegezte tekintetét, mely korán felkelt, különösen az óraátállítás óta.

– Erről is miért nem szokunk már le?! – vágott közbe Ani, aki az óraátállítás áldozata és ellensége volt, mert ősszel és tavasszal is felborult tőle a cirkadián ritmusa, ami még helyre sem állt az előző átállítás óta. De Vivien zavartalanul folytatta:

– Egyébként már-már be is sötétedett, Mikuláskor 15.53-kor nyugszik a Nap.

– Ezt honnan veszed? – vágott közbe megint Ani.

Vivien a naptárja felé mutatott.

– Itt írja. 7.16-kor kel, és 15.53-kor nyugszik. A Mama maximum azt sejtette, hogy milyen évszak lehetett, de azt is csak nagyjából. Szürkületkor rendszerint lefeküdt aludni, de éjjelente óránként, kétóránként felébredt. Most az első ébredése lehetett. Sokáig állt az ablaknál. Azt, hogy mióta áll valahol, onnan lehetett sejteni, hogy már kapaszkodik-e, vagy nekidől-e valaminek. Ha nem volt mibe kapaszkodni, attól hamar kifáradt, és kétségbe esett. Állt a nappali vagy az előszoba közepén, és panaszosan hajtogatta: „Hol vagyok? Dehát hol vagyok? Kié ez a nagy ház? Hol van ennek a háznak a gazdája?” Amíg valamelyik családtag arra nem járt, és vissza nem vezette a szobájába, vagy le nem ültette a konyhába, hogy szem előtt legyen, vagy a tévé elé, hogy hallgassa a műsort. Látni nem lát már vagy tizenöt éve. Tegnap, még mielőtt megkapaszkodott volna, már észrevettem, hogy kikelt az ágyból. Pont kapóra jött az ébredése, mert végeztem a papírmunkával, és meg akartam mérni a vérnyomását. Mikor beléptem, azt kérdezte: „Te vagy az, jányom?” „Én vagyok”, feleltem. „De ki?” – kérdezett vissza. „Vivien, az ápolónő. Tetszik emlékezni? Kétnaponta jövök.” „Nekem senki nem mondta, hogy jön hozzám valaki. Nekem nem mondanak el semmit!” – háborgott a Mama. Visszabotorkált az ágyba. Békésen hagyta, hogy megmérjem a vérnyomását, aztán kiültettem a teraszra plédekbe burkolva, had levegőzzön a kis idő alatt, amíg az ágyat áthúzom. Belemerültem a gondolataimba, de egyszer csak kiabálást hallok, hogy „Anyuka, álljon meg! Hova megy? Álljon meg!” „Ne nyúlj hozzám, te Zsóka!” – kiabált az asszony. „De én nem vagyok Zsóka!” – kiabált türelmét vesztve a Mama menye. „Anyuka! Tessék megállni!” Kinézek, a Mama már a folyosón botorkál, egy szennyes pelenkát tart a kezében, amiből híg szar csöpög. Leszedte a pelenkáját, amíg nem figyeltem, a szart meg végigcsöpögtette a terasztól kezdve az egész lakáson, ahogy bolyongott, hogy megtalálja a fürdőszobát. Gyorsan lekapcsoltam a nénit, mert a menye már sík ideg volt. Állítólag ezt csinálja a Mama minden éjjel. Lemostam, közben a Mama panaszkodott: „Bekakiltam. Nem hagyják, hogy kimossam a bugyimat.” „Az nem bugyi, nem kell kimosni. Eldobható. Ne tessék foglalkozni vele!” – próbáltam vigasztalni, de a Mama csak sírt tovább, és panaszkodott, meg a családját szidta. „Ez a Zsóka jány, ez ma végighúzott engem azon a rossz, pocsolyás úton.”

– Tényleg? Ez durva! – vetette közbe Ani.

– Dehogy húzta! Arra gondolt, hogy a menye délben kivitte sétálni, hogy mozogjon kicsit. „Kétszer is!” – méltatlankodott tovább a Mama, és sírt. A nappaliban meg a menye szipogott, a fia meg sehol.

– Ezek melyik család?

– A Szabóék Nyékről.

– Melyik Szabóék?

– Nem ismered, beköltözők. Velük lakik most a fiuk is. Mármint a Mama unokája a kisebb fiától. Azt lehet, hogy ismered. A velencei családsegítőben pszichológus, meg a Dokkban függőkkel foglalkozik, meg krízisintervencióval. A Szabóné Kati meg eladó a családi ABC-ben.

Ani mézet tett a teáskancsóba, és töltött a két csészébe.

– Nem könnyű a betegápolás – mondta árnyalatnyi egészségügyis öntudattal és elégtétellel a hangjában.

– A Mama nem beteg, csak öreg. Semmi baja nincs, csak elöregedett a teste meg az agya. Kilencvenhárom éves.

– Szegény asszony! Akkor már nem nagyon lehet tőle elvárni semmit.

– Én azzal szoktam vigasztalni a Szabónét, hogy ennél sokkal rosszabb idősek vannak. Akik fiatalabbak, de betegek, vagy nem betegek, de bajkeverők. A Mama csak azért panaszkodik, mert haza szeretne menni, a saját házába. Magyaráztam neki, hogy nem lehet, mert nem maradhat már egyedül. „Ha valami baj történik, későn veszik észre.” „Na és, ha baj történik? Öreg vagyok én már. Hagyjanak engem békén, meghalni!” – válaszolta a Mama. Valljuk be, igaza van.

– Igen. Tényleg, manapság meghalni se hagyják nyugton az embert – Ani a teáscsésze mögül még hozzátette:

– Ki az a Zsóka?

– Fogalmam sincs. Senki nem tudja – mondta Vivien, és tejszínt töltött a csészéjébe.

Szilágyi-Nagy Ildikó