Hegedűs Imre János írása Várkonyi Nándor Az újabb magyar irodalom 1880–1940 című kötetéről

A Széphalom Könyvműhely monumentális vállalkozása Várkonyi Nándor teljes életművének a kiadása. – Minden érdem Mezey Kataliné! – Azért vált szükségessé a nagy író, tudós, gondolkodó újrafölfedezése, mert a bolsevista cenzúra roppant érzékeny és allergiás volt a történelem, a filozófia szerintük idealista arcára, patikamérlegen mérték ki az íróknak, a tudósoknak a materializmust, ezért Várkonyit, idealizmusa miatt, durván megcsonkítva, nagy törlésekkel, húzásokkal adták ki. S van még egy ok, amiért a Széphalom Könyvműhely – hatalmas anyagi, szellemi áldozatok árán – sorra jelentette meg a méreteikben is nagy munkákat. Közismerten minden kor igazolást keres a múlt alkotóinak eszmerendszerében, és a rendszerváltozás utáni Magyarországon gondoskodni kellett és kell a sematizmus végleges eltüntetéséről.

Nincs nagyobb gyógyszer sematizmus ellen, mint éppen a Várkonyi-életmű! Szépirodalmi, történelmi, mítoszokat görgető filozófiai stb. munkáinak értékelésére itt, most nincs lehetőség, Az újabb magyarirodalom 1880–1940 frissében megjelent könyvéhez fűzünk néhány észrevételt.

Nem él a köztudatban Várkonyi, az irodalomtörténész. Inkább Toldy Ferencről vagy Szerb Antalról tud az átlagolvasó (néhányan talán ismerik Horváth János, Beöthy Zsolt vagy Pintér Jenő nevét, az egyetemeken valaha tanították a „kis” Pintért és a „nagy” Pintért), ők vállalkoztak nagy összefoglaló munkák megírására.

Pedig Várkonyi Nándor 600 oldalas könyve bő forrás és megbízható iránytű annak, aki az izgalmas századforduló és a XX. század első felének magyar irodalmát szeretné megismerni. Annyira összetett, annyira bonyolult ez a mű, hogy a kiadó a tudós szakértőt, dr. Nagy Imrét kérte föl, készítsen kalauzt, írjon jegyzeteket, magyarázatokat, utószót. Gazdag könyvészeti anyagot is találunk a kötetben, azt Harcos Ottó állította össze.

A magyar irodalomtörténet-írás főbb iskolái közismertek: romantikus, klasszicizáló, pozitivista, szellemtörténeti, modern, bolsevista stb. Várkonyi Nándort – bármennyire is szuverén személyiség, kimagasló tudós és alkotó volt –, a szellemtörténeti iskolához sorolják. De a vele foglakozó szaktudósok megjegyzik, a pozitivistákra jellemző alapossággal, aprólékossággal dolgozza fel az életműveket és a korszakokat.

Ő, Várkonyi Nándor három érát nevez meg: realizmus, modernség és népiesség. Ezzel meg is békél az olvasó, tág fogalmak, bennük hajózva eljutunk minden alkotóhoz. Épp azt vetik sokan a szemére, hogy a mindenség megragadásának láza hangsúlyeltolódásokhoz vezetett: „Többen úgy vélték – írja dr. Nagy Imre –, hogy a túlzottan szélesre nyíló szemhatár óhatatlanul azonos képsíkba helyez, egy szintre hoz különböző jelenségeket, nem egy esetben a tévedés (Várkonyi által egyébként vállalt) kockázatával. Azonos figyelmet kap például Ferenczi Sári és Móra Ferenc, József Attila és Boros Ferenc.” A szakíró még megjegyzi, hogy 1942-re, a második kiadásban módosultak az aránytévesztések.

Roppant lényeges dologról van szó! Amióta létezik irodalomtörténet-írás, mindig bekövetkezett az aránytévesztés. A nagyságot, a tehetséget nagyon különböző szempontok szerint ítélték meg, emiatt előtérbe kerültek szerény tehetségű alkotók, és árnyékban maradtak a nagyok, nem is beszélve a bolsevizmus éveiről, amikor az ideológia és a politika, s nem a tehetség volt a mérce.

S még egy passzust ki kell emelni a szakirodalomból. Fábián István szerint Várkonyi „essaysorozatot ad irodalomtörténetként”. Ez, egyszerű nyelvre lefordítva, azt jelenti, hogy Várkonyi nem volt szakbarbár, tiszteli ugyan a tényeket, de lendületes, olvasmányos, színes stílusban írt, nyugodtan kézbe veheti a XXI. századi olvasó is.

És most már ússzunk be mélyen a tengerbe. Mivel a sok száz alkotó még felsorolásban sem kerülhet szóba, a segédszövegek, mindenekelőtt dr. Nagy Imre útmutatásához igazodva, válasszunk ki néhány jeles vagy kevésbé jeles írót, költőt. A vizsgálódás célja legyen a maradandóság vizsgálata és a tehetség karátja.

Kezdjük talán a Jókai-képpel. – „Jókai egy isteni adomány segítségével, örökéletű virágoskertet alkotott a magyar életből…” Igazán a nagy romantikushoz méltó megállapítás. Tehetségét a Teremtőtől kapta, virágoskertet varázsolt a magyar életből. Mikszáth portréja és az életmű feldolgozása hibátlan – mondják a méltatók. A két alkotó és a két kor összehasonlítása is tökéletes. A tanítvány (Mikszáth) elindult a mester (Jókai) nyomán, de új utat, új ösvényt taposott ki magának a megváltozott korban.

Várkonyi nem becsüli le, sőt behatóan vizsgálja a származást. (Ő maga is, mind apai, mind anyai ágon germán.) Amikor Herczeg Ferencről ír, megemlíti, hogy német származású magyar író, és azonnal összeveti Rákosival, akinek ugyancsak német volt az anyanyelve. Érdekes a különbözőségük. Herczegről írja: „Egyáltalán nem lett lángoló honfi, mint Rákosi Jenő, sem könnyelmű, sírva-vigadó gentry, a pokolban is úri ember, hanem megmaradt öntudatos, alapjában zárkózott, sőt közömbös szemlélőnek.”

A kiváló Gárdonyi-portréból a stílusra vonatkozó megjegyzést érdemes idézni: „…a magyar beszéd szentenciózus tömörségét követi…”

Hogy állunk a XIX. század legvégének a jellemzésével? Majdnem minden irodalomtörténész szava megbicsaklik, akkora a váltás, és olyanok a torzulások, torzítások. Hagyományosan a nép-nemzeti irodalom haldoklásának korát vizsgálják, ragadjunk ki egy nevet, mégpedig – meséi miatt – ismert és közkedvelt nevet: Benedek Elek. „Székely történeteit – írja Várkonyi – gyöngéd, gyermekszívű poéta írta; amire ráveti szemét, fehér színbe öltözik. Még a jóságot is eszményíti.” Emiatt perlekedett hosszasan a nagy mesemondó fia, Benedek Marcell, rehabilitációt követelt, a realista és harcos Benedek Eleket állította Elek apó mellé.

A második részben a modernség a címszó. Irodalmunk vajúdása, megújulása, amelynek vezére természetesen Ady. Számtalan, axiómaszerű megfogalmazásban jellemzi a zsenit, elismeri a személyiség rendkívüli voltát, a magyar géniusz hatalmas lobbanását látja benne, a kor is arra kényszeríti, hogy vátesz legyen. A későbbi korokban annyira kompromittálódott, kényes fogalom, a faj fogalma csillagként villog még Adynál: „De van egy pont, ahol ő is Petőfihez hasonlatos, ahol valóban forradalmár: új magyarságszemléletet hozott, új értelmet adott a szónak: faj.”

A harmadik rész címe: Népi irodalom. Várkonyi ezt tartja irodalmunk legértékesebb termésének. Ettől várta az egységet, az urbánus irodalom megtermékenyülését, az igazi hazafiság kivirágzását, a nemzetgondok fölvállalását. Szabó Dezsővel kezdi, és minden jelentősebb írót, költőt tárgyal, tömören, találó és tetszetős mondatokkal, a szépíró egyesül a szakíróval. Irodalomtörténeti esszét olvasunk végig.

Különleges izgalmat jelentene kimazsolázni azokat az alkotókat, akiket rég elfeledtünk, vagy nem is tudtunk róluk soha. Tér hiányában egy személyt nevezzünk meg: Székely Mózes. Nem, nem a vértanúhalált halt, középkori erdélyi fejedelemről, hanem Trianon után erdélyi kisebbségben élő magyar íróról, Székely Mózesről van szó. Eredeti neve: Daday Loránd. Legfontosabb művében, a Zátony (1930) című regényében olyan szörnyű szenvedésekről számol be, amelyek igazságában alig lehet hinni. A keret modern, akár 21. századi, amerikai író ötlete is lehetne: „Egy vak magyar katonatiszt kutyája mondja el gazdájának a történetet, s mindazt, amit körülötte lát.”

Ilyen nagy titkok, ilyen izgalmas események, történetek tárháza Várkonyi Nándor most megjelent irodalomtörténete. Kiváló olvasmány tudósoknak és tudatlanoknak egyaránt.

(Széphalom Könyvműhely, 2021)