Göringgyel górálni Debrecenben nem nagy szám, mint ahogyan bobájkát vagy lepcsánkát sütni sem. Ha meg az ember mindezeket megunta, felszáll a lóréra, aztán oda is eljut, ahol még a madár sem járt.

A nagymamám magyar asszony volt, balmazújvárosi, de a pestiek biztosan nem értették volna egyetlen szavát sem, külön szótár kellett hozzá. Valójában csak akkor eszméltem rá, hogy a gyerekkorunkban használt szavak jelentős része másoknak ógörög, amikor Budapestre költöztem. Miután erre rájöttem, még tudatosabban használtam ezeket az ízes hajdúsági kifejezéseket. Lehet rám mondani, hogy nem vagyok modern vagy trendi, vállalom – mert szívesen teszem színesebbé mondanivalómat egy-egy otthonról, Debrecenből hozott kifejezéssel, mint a huszonegyedik századi műmájer szavakkal.

Ahogy öregszem, egyre többet gondolok az otthoni dolgokra. Emlékszem, nagypapám mennyire féltette a növényeit, különösen nagy becsben tartotta a pöszmétét meg a tengerit. Ez utóbbit már gyerekkorunkban megtanultuk címerezni meg törni. Jó kis buli volt, amikor a család összejött a betakarításkor, aztán mindenki hajigálta befelé a tengerit a góréba. A gyermekek is segítettek. A munka végén megpihentünk a gádorban, s mi, pulyák még cukros kenyeret is kaptunk. Nagyapám kedvence a dinnye volt, naná, hogy kenyérrel, de az eperfáról frissen szedett gyümölcsöt is így ette. Mama meg olyan isteni szilvalekvárt főzött az udvaron üstben, hogy azóta sem ettem olyat. Mindig rávettük, hogy kétszer kenje meg a kenyeret lekvárral, olyan súlyos lett tőle a karéj, hogy alig bírtuk kézben tartani. Az utolsó dunsztosüveg lekvárt mindig kicsempészte a stelázsiból és bedugta a cekkerbe. A receptet magával vitte, és azóta is hiába kutatom az országot járva, nem találok hasonlót sem. Budapesten paszulylevest sem igen ettem még, pedig azt is imádtam, mármint azt, amit otthon főztek. Valamitől olyan különleges íze volt, aminek a titkát csak Debrecenben ismerik.

A múltkor épp azon siránkoztam, hogy mennyire hiányzik a gyerekkorom, amikor a mellettem ülő a következőt kérte tőlem: add már ide, légy szíves, a szvetteremet! A szívem megtelt hálával. Utoljára nagyanyám szájából hallottam a szvetter kifejezést. Miután elmesélte, otthon mit tartottak a borkánban és hogy a paszuly náluk is kedvelt étel volt, levontam a tanulságot, csakis földim lehet. Erre kiderült, hogy kolozsvári. Na, így állapítottuk meg végül közös megegyezéssel, hogy mi tulajdonképpen egymás szomszédságában nőttünk fel, hiszen értjük egymás szavát, miközben Budapesten, bármennyi ideig is élünk, csak gyüttmentek maradunk. De hát ki rí emiatt, én bizonyosan nem, sőt erősen kívánom, hogy minden szülő adja át gyermekeinek azt az áldott kincset, amit az otthonról hozott értékek képviselnek.

S hogy milyen kicsi a világ, az is igazolja, miszerint nem tudok olyan helyre keveredni Budapesten, ahol ne találkoznék egy hajdúsági születésű emberrel. Dolgoztam olyan helyen, ahol az egyébként Debrecenből származó vezető, szerintem szándékosan, úgy válogatta össze a csapatot, hogy lehetőleg hajdú-bihariakból álljon, de legalábbis erősen feléjük húzott az állásinterjúkon. Bevallom, ez nekem tetszett, nem csoda, ha otthon éreztem magam. Nem mellesleg tucatnyi ember közül is kiszúrom a debrecenieket szinte az első megszólaláskor, hiszen annyira jellegzetes hanglejtéssel beszélnek. Nemrég meg is lepődött valaki, amikor az első mondat után közöltem vele, mi bizonyára földik vagyunk. S úgy is volt.

Gondolom, senki nem hőköl meg azon, ha elmesélem, jelenlegi munkahelyemen is találtam debreceni barátot, akivel a minap a levonón és a bemelegítőn nosztalgiáztunk. Naná, hogy mások egy szavunkat sem értették. Pedig azt még egy (debreceni) kisgyerek is tudja, hogy a levonó az matrica, a bemelegítő pedig tréningruha.

Na most, hogy mindezt tisztáztuk, gyüszmékelek még kicsit a konyhában, keresek a stelázsimban ezt-azt, aztán főzök egy kis ciberét, úgy rákívánkoztam.

Döme Barbara