Az október és a november számomra az év két legcsendesebb hónapja. Ahogyan az ősz lassan eluralkodik a természeten, ahogyan emlékezünk a hősökre, halottainkra, elhurcoltakra, a kevesebb fény, több sötétség ellepi a napjainkat, úgy a lelkem is csendesedik. Nézegetem a tavaszi, nyári fotókat, és arra gondolok, hogy most a pihenés, az ünnep ideje jön. Ez a két hónap már nem nyüzsög és még nem zajong. Csak a sírokra tett pislákoló gyertyák fénye jelzi, hogy csöndesedünk, de más ez a fény, mint amit majd pár hét múlva az adventi koszorú fog nyújtani. Milyen különleges dolog a gyertyák fénye! Míg korábban a világosság forrása volt, mára az ünnepet jelzi. Rátesszük a születésnapi tortára, a karácsonyi asztalra, díszítésnek, a sírokra, az emlékművekre. A gyertyák fénye melegséget áraszt, akkor is, ha távolról figyeljük. Emlékszem, gyermekkoromban halottak napján mindig este mentünk a temetőre, megnézni, milyen szép. És valóban, akkor szépnek láttam a temetőt. Nem az jutott eszembe, hogy ott földi maradványok rohadnak, rovarok, nedvek, bűz fel sem ötlött bennem, csak a fényre figyeltem. Most, ha meglátok egy gyertyát egy síron, arra gondolok, hogy valaki még emlékszik az elhunytra.

Az egyre hosszabbodó esték mindegyikén meggyújtok egy gyertyát, egy mécsest. Olyan rituálészerű ez. Kell a fény, de nem elég az a fény, amit a lámpa ad, az nem sugároz melegséget, nincs illata, meglehet, hogy az ember tűzhöz való viszonyáról szól ez a vágyakozás, én csak azt tudom, hogy sok éve már ezt a szokást gyakorlom. Nemrégiben egy kedves ismerősöm gyertyakészítő műhelyében jártam. Amikor beléptem, azonnal elvarázsolt a különleges illat. A viasz meseszép formáit nézegetve arra gondoltam, hogy ez is hivatás. Elkészíteni a gyertyákat, formát adni a fénynek. Valamit az emberek ünnepi asztalára tenni. Mérhetetlen hála volt akkor a lelkemben, a hűvös, esős őszi tájból megérkeztem egy varázsvilágba, amit varázsillat és varázstárgyak alkotnak. A készülő gyertyák a szandaváraljai mesevilágot még mesésebbé teszik. Elrejtve Magyarország dombjai között, ahol a birsillat kéményfüsttel keveredik, ahol tekereg az út föl a hegyre, ott ilyen csodák születnek, ott otthonra talál az ember.

De hirtelen kiszakadtam ebből a meséből, a tömegközlekedési eszközön maszkba rejtett, minden köhintésre megrettenő emberek között utaztam a rohanó főváros felé. Oda, ahol számomra nem terem csoda. Oda, ahol az őszi csönd inkább nyomaszt, mintsem nyugalmat áraszt. És rohantam már én is, mert sodort magával a tömeg, mert ott máshogyan nem lehet. Az ott töltött idő alatt folyvást csak arra gondoltam, hogy hazaérjek, mert a túl korán meggyújtott karácsonyi égők elveszik tőlem a csöndes hónapok nyugalmát, hogy hazaérjek, és egy apró mécses lángjára rácsodálkozzak újra.

Lőrincz P. Gabriella