Hegedűs Imre János írása Kiss Benedek Ínyemről a bor zamata című kötetéről

Ha a bor, a szőlő dicséretét keressük az irodalomban, hirtelen három név jut eszünkbe: Takáts Gyula, Hamvas Béla, Kiss Benedek. S távolról, a múltból feldereng Csokonai Vitéz Mihály arca.

A Parnasszus Könyvek – P’Art kiadó hozta pompás, ízléses formában, Veszely Ferenc illusztrációival, Kiss Benedek Ínyemről a bor zamata című könyvét. Pompás bordalok!

Első fejezet: Szép magyar boroknak dicséreti. Ha végigfut a szemünk a tartalomjegyzéken, olyan érzésünk támad, hogy tudós borász, szorgalmas szőlőművelő szakkönyvét tartjuk a kezünkben: Olaszrizling, Száraz Szamorodni, Villányi Portó, Szekszárdi Vörös, Egri Bikavér, Soproni Kékfrankos, Somlói Juhfark, Zöld Veltelini, Cabernet Sauvignon, Tokaji Aszú. Izgalmas stilisztikai feladat nyomon követni, miképpen lesz jó vers a szaktudásból.

Az köztudott, hogy Kiss Benedek nyáron a Szent György-hegyen tanyázik, ott fogadja szellemtársait, akik Kisbencének szólítják, tanyája már-már irodalmi központnak számít, a szőlőtőke, a suhogó levél, a kacs, az inda, a csapra vert hordó olyan médium, ahol otthon van Dionüszosz, a kétszer született, s gondoskodik arról, hogy a hangulat széles skálán fusson a csendes mélázástól a mámorig, a duhaj jókedvig.

Hogy lesz ebből a tárgyias világból líra?

A szemlélődés helyének jelzése szinte kötelező a magyar költői gyakorlatban: „Itt élek nyáron, / A Szent György-hegy alatt, / a bazaltorgonák sípjai alatt…” Az is természetes, hogy ebben a magasságban jelen van az Isten, az is, hogy „fickós tűz lobog” az olaszrizling borában, amitől vidáman harsog az ivócimborák nevetése. Bizony, ez így már vers! Nem komor, nem bölcselkedő, nem gondokat görgető, ellenkezőleg – Petőfi szavával – „gondűző”.

Örülhet hát az olvasó, hogy ez esetben nem Vergilius az idegenvezetőnk (Az ő társaságában járja be a híres színteret Dante!), hanem Dionüszosz (A latinok Bacchusnak nevezték!), vidám szatírokká válunk mindnyájan, a szókerék is másképp forog, a móka, az élc, a vicc szavai hullnak, záporoznak. (Szent György-hegyi Olaszrizling)

Összesen tíz verset gyűjtött össze a szerző ebben az első részben, a juhfarkról azt mondja: „Kemény vagy, mint Áron / vesszeje vala”, a zöld veltelininek vallja meg, hogy borivásban soha nem volt monogám, a sauvignon bárókisasszony, a tokaji aszú „Istennők, / tüzes görög szüzek fűszeres könnye”, aki száraz szamorodnit iszik, az Sophia Loren keblei közt érzi magát, csitri a villányi oportó, derűs jövőbe pillantunk a szekszárdi vöröstől, úgy bízik az egri bikavérben, „mint a szénszemű palóc menyecskék / erkölcsében”, és „nőstény sátánnal cimborál” a soproni kékfrankostól.

Igen, így lesz vers, jó vers az objektív, külső világ tárgyainak neveiből, így születnek finom metszetű metaforák, pompás hasonlatok, villámló képzettársítások!

A második részben – Ínyemről a bor zamata – (Érdekes, ez az egész kötet címadója!) szélesebbre nyílik az olló, itt már jelentkezik a monográfus, Ködöböcz Gábor frappánsan megfogalmazott igazsága, jelentkezik „a költői tekintet mindent egybelátó képessége.” (Ködöböcz Gábor: Kiss Benedek, Budapest, 2014.) Rábólintunk a Kiss-életmű monográfusának néhány kulcsfogalmára: „panteisztikus áhítat és az éberálomtól motivált egzaltáció”. (uo.)

A Nyáresti delírium indítása itt is ugyanaz: „Ülök a bazalthegy alatt” („Itt ülök csillámló sziklafalon” – visszhangzik József Attila!); elvontabbá válik a környező világ, a szívverésre „a végtelenség / tömbjei […] visszhangzanak.” A léleknek azt az állapotát keresi, s rögzíti felbolyduló szavakkal, amit Madách végérvényesen kőbe vésett: „Emel majd a végtelenség érzete”. Kiss Benedek megfogalmazásában: „mi sosem volt, az is lehet még…”.

Néha tételes a szava, néha paragrafusszerű a mondata, hisz a keresztényi tanítás szerint kenyér és bor jegyében születünk: „Mert nem bor ez csak, hanem jelkép, / ilyet tud ez a föld, / ilyet tudnak a gazdái.”(Tokaji aszú)

S ha szabad elhajlani a szubjektív elfogultság irányába, akkor ki kell mondani, le kell írni: Kiss Benedek egyik legnagyobb lírai teljesítménye Az én földem verse. Két szó a dobbantó: „Magyar föld!” Magasra csap a hazafiság lángja, ízleli ízeit, bámulja színeit, magához veszi a rögöt, mint az úr testét, elemeire bontja a magyar hazát: suhogó jegenyék, meggyfa-menyasszonyok, kajszibarack-koszorúslányok, csitri őszibarackok, méhek, szitakötők, lepkék, szőlők rekenyői, szüreti bálok csőszlegényei… Ilyen felsorolás után törvény szava a vallomás: „Ez az én földem, ez az álmom, / az okos, termő fáradozás, amely égig / emeli sátrát, hogy beleférjen egy ország: / a násznép!” Szép, érzelmes, finom szólás, lírai beszéd, költészetünk legszebb húrja zengi, zúgja a honszeretetet.

Kevesen emlegetik a Kiss Benedek-i líra egyik alapvonását, a melankóliát. Múlik számára is az idő, valamikor a Kilencek voltak az ország fenegyerekei, az Elérhetetlen föld (1969) volt az álmuk, s bizony, szívbemarkoló, amikor az irgalmatlan idő pusztításáról kell szólnia: „Én vagyok hátra, meg még néhány / kósza társ, kikkel együtt / szövetkeztünk a jobbra. / Pihenjen már minden álmunk, / minden ricsajos tervünk / bebalzsamozva.” (Üres kerti székek)

Élethelyzetek szépségében gyönyörködhetünk a kötet verseiben, a szüret, a termés betakarítása termi az idillt, az ősz minden színe pompázik, dió, gesztenye pottyan, tücskök búcsúztatják a nyarat, felragyog a környezet, Badacsony, Szigliget, Gulács, invokációt ír nagyborivó elődjének… (Csokonaiinvitálása)

Kiderül, a kötet címadó verse kérdés: „Ínyemről a bor zamata / hová tűnik…? Hová lesz sok csodálkozásom, / gyönyörűségem és morcos kedvem?” Nosztalgikus vers ez is, az elmúláson borong, de több ebben az optimizmus, a hit, hogy semmi sem volt hiábavaló, mert a jobbik rész megmenekül a pusztulásban.

Nehéz, sőt lehetetlen itt szólni a társszerzőről, Veszely Ferencről. Néhány általános, sablonos mondat üresen kongana, de azt, hogy Kiss Benedek méltó társra talált az illusztrátorban, ki kell mondani. Bámulatos képsorával a világegyetemet mintázza.

(Parnasszus Könyvek – P’Art, 2020)