Rádiós ismerősöm nemrég azzal a kéréssel fordult hozzám, tekintenék rá néhány zsengekori gyermekrajzra, amik ifjú csemetéje legkedvesebb időtöltéseként születtek (sohasem tudható, tán épp az utókor számára…), viszont ő, az éteri világ avatottjaként nem bátorkodik azokat minősíteni, vagyis, tenném meg én helyette, hisz mesterségünk hullámhosszai más-más sávra érzékenyek: az övé a hangéra, enyém a látványéra. Valamiféle választ óhajtana az idő periszkópjába pillantva: rejlenek-e artisztikum iránti elhivatottság jelei a bimbózó ifjúi akarás papírra vetett ábráiban, most, a világ térszerkezetébe történő rácsodálkozás e korai szakaszában. A kíváncsisága érthető, a válasz többesélyes. Hisz az villant elém, vajon mi történt volna, ha Theodorus van Gogh református lelkipásztor kér meg valakit 1863 táján gyermekének, a cseperedő, alig tízesztendős Vincent van Gogh ákombákomjainak minősítésére, mivel a világzseni csak jóval később, mintegy huszonhárom éves korában nyúlt valójában első alkalommal rajzceruzához, a teológia hitvilágából így fordulva át a rajzolás hitvilágának léleknemesítő diktatúrájába. Jóllehet az égi magasságokban sok intelem és titokzatosság meg van írva, ám éppen a tehetség az, ami olykor észrevétlen rejtőzködik, majd toppan elő váratlanul, vagy robban be, hogy akár világot rengessen, totemeket döntsön, sosem látott művekkel emelkedjen ki a közömbösség állóvizéből. Mert eltaposhatatlan az újat teremtés kényszere. Persze, a gyermekkori gátlástalanság, ami a korai szabadságillúzió korszakának természetes velejárója, maradhat példa a későbbiekre vetítve is, csakhogy a gyarapodó tudás lasszójának fokozatos nyitása az ösztönösség kárára is munkálkodik, ami megtorpanthat a mindenség határtalanságának felismerésénél, a méretek mértéktelenségének halmazával szembesülve. A tudás és az ösztönösség libikókájának egyensúlyi állapota nem könnyen áll be, itt a tehetség humano-métere jut szerephez, ez jó szimatot, analitikus észlelést, különlegesen kombinált agylebenyeket feltételez. Akkoriban tehát a tízesztendős Vincentről, valószínű elmarasztaló, hiteles, ámde a jövőre tekintve téves verdiktum születhetett volna. Aki ráadásul kiteljesedett alkotóéveiben is folyton az önmaga sikertelenségének rémképével viaskodott, míg az Auvers-sur-Oise fekete hollókkal szabdalt kobaltkék égboltja alatt végzetesen el nem dördült kezében a pisztoly.

De másmilyen esettel találkozunk a Mozart családban. Mert Leopold Mozart úr, az apa, a hatéves Amadeusról bizonyára nem kérdezte Haydn véleményét, hogy lát-e bárminemű zenei képességet fiában, hisz az akkorra már Londont is beleértve, európai körútján, uralkodók csodálatára adta elő saját zongoraszerzeményeit. Szomorú viszont, hogy harmincöt esztendősen a halhatatlanság Panteonjából kellett már dirigálnia a szférák örök zenéjét. S noha Kondor Bélát a főiskolán minden zsenialitásával együtt Szőnyi István szó szerint eltanácsolta a festészeti szakról, szerencsére voltak nála bölcsebbek is, így Koffán, Barcsay, Kmetty, akik mellé álltak. Tudniillik a tehetséget lehet többféleképpen értelmezni, ám az mégsem attól létezik; az vagy van, vagy nincs.

És íme egy másik példa. Ma már alig ismerős Ernest Meissonier neve, aki a francia művészet XIX. századi ragyogása volt, a kor legdrágább, legkeresettebb, legbálványozottabb festője, a történelmi tablók nagymestere, Dumas írói világához igazított zsánerjelenetek megformálója, Bonaparte Napóleon császár elfogult rajongója, valamint a Francia Művészeti Akadémia doyenje, a Párizsi Szalonok elnöke és mindent megmondó embere. Pénz, paripa, kastély, és III. Napóleon császár kegyeinek nagybirtokosa is, ugyanakkor az új művészi törekvések földbe döngölője. Tizennégy évig dolgozott a Napóleon győzelmét megörökítő Friedland 1807 című csataképén az eszmei tökéletesség megteremtésének görcsös szándékával, és a mindenkori felülmúlhatatlanság elérésének reményével. (A képi látvány hitelességének érdekében megvásárolt és lovakkal letapostatott egy javában sarjadó, egész búzamezőt; a birtokán pedig vasúti sínpályát építtetett, hogy a haladó szerelvényből folyamatosan tanulmányozhassa, papírra rögzíthesse a mellette vágtató ló mozgását.) Eközben fáradhatatlanul munkálkodott az impresszionista újhullámosok dagadó vitorláiból mindenáron kifogni a szelet, mivel személyes értelmezésében az új festőgeneráció maga volt a degeneráció. Csakhogy mégis őt seperte el az impresszionista szélvihar, s túl kellett élnie önnön hajdani sikereinek porba hullását, ahogy a Párizsi Szalon falain felfénylett Manet, Degas, Pissarro, Renoir, Monet és kortársai újkoloritjának ragyogása. Megváltoztak a díszletek. Eljött Meissonier számára a kegyvesztés ominózus pillanata: új ideálok, új hitek, új értékrendek törtek a felszínre. Pedig sem a tehetsége, sem a képei nem változtak meg. Csak a nézőpontok változtak. És a naptár lapjai. Meg a csillagállás változott. Volt idő, amikor Meissonier valóságos istennek számított a legnagyobbak között, viszont Van Gogh – akit túlélt –, az akkorra már kiteljesedett festői életműve ellenére is egy senkinek. Aztán billent a kocka. Ámde a tehetség nem a névből fakad. A név csak azt jelzi, hogy ki a mű megteremtője. A tényleges ítélet az Idő transzparens koponyájában rejtezik, hiszen egyedül ő az, aki valóban átlát és áthall mindenfajta szitán, és ha úgy látja jónak, valakit a pódiumra szólít. Vagy nem.

Árkossy István