Hegedűs Imre János írása Jékely Zoltán Összegyűjtött verseiről

A feledés korát éljük. Óriások halványulnak el a köztudatban, kihullás állapotában Németh László (A nemrég elhunyt Monostori Imre éltette szívósan emlékét!), alig emlegetjük Illyés Gyulát… Szomorú névsort állíthatnánk össze. Vannak úgynevezett köztes alkotók, akik, a kanonizáció ellenére, annak kitinpáncélja alól kibújva, dacolnak az idővel. Szívesen húzza le az olvasó a könyvespolcról az ő köteteit.

Jékely Zoltánt a Nyugat harmadik nemzedékéhez sorolja az irodalomtörténet-írás, de a szakírók mindig hozzáteszik a szakszóhoz az „úgynevezett” jelzőt. Ez már jelzi azt, hogy se Jékely, se Weöres Sándor, se Rónay György (Mindhárman 1913-ban születtek!) nem fér bele a skatulyába, van lírájukban valamilyen többlet, a sarki fényhez hasonlítható ragyogás, hideg fény, megfoghatatlan, vibráló nyaláb az éjszakai égbolton.

Még van egy ok, amiért dacolni tudnak ők az idővel: a felfokozott líraiság, az intimitás, az elégikus hang az uralkodó tünet. Halász Gábor jellemzése tökéletes a Nyugat harmadik nemzedékéről: „Az elégia jobban sikerül nekik, mint a dal […] mert alkalmas az érzelmi dialektikára, a fuvolaszó jobban, mint […] a felharsanó trombitahang.” Ha újból és újból be akarunk hatolni Jékely Zoltán poétikai világába, elsősorban a szakember „érzelmi dialektika” jelzős szerkezetére tanácsos figyelni.

Jó alkalom az elmélyülésre a Nap Kiadó pompás kiadványa, Győri János gondos szerkesztésében. Különös, különleges értéke a kötetnek, hogy a Magvető Könyvkiadó, a Szépirodalmi Könyvkiadó után a Nap Kiadó kísérli meg a Jékely „összest” kiadni, de a szerkesztő megjegyzi, közelről sem teljes még ez a kiadvány sem.

Gazdag a Jékely-szakirodalom, sokan az apa, Áprily Lajos irányából közelítik meg, ezáltal a származást hangsúlyozzák, mások Erdély csillagai közé sorolják, de a szerkesztő, Győri János az utószóban és a füljegyzetben – akárha kőbe vésné – felsorolja a kulcsfogalmakat: emberség, a tragikum iránti fogékonyság, izzó szenvedély, a nosztalgiától nyugtalan magány, kozmikus méretű félelem, a veszteség, a veszendőség érzete, szorongás, irgalom, szeretetszomj, természetimádat, gyermeki áhítat.

Elvont, sokféleképp értelmezhető, sokszor egymásnak ellentmondó fogalmak! De fel kell ütni a nyomdai kivitelezésében is pompás kötetet, s el kell merülni a líratengerben.

Azt is a szerkesztőtől tudjuk, hogy Jékely kívánsága szerint minden kiadványa élére a Ballada a kóbor kutyákról – Az ötszázéves Villon emlékének című verset kell tenni. Itt is az áll. Elmélkedhet az olvasó: Villon és Jékely. A harsogó fenegyerek és a halk fuvolás, a megkésett trubadúr. S mégis vannak érintkezési pontok, mert az epikus jellegű versben elhagyják a „züllött ebek, kivert komondorok” a várost, a szemétben turkálók, a kéregetők, a lump semmirekellők világát, inkább a fehér hómezőben vadásznak, dideregnek. S akárcsak Villon verseiben, elhangzik a herceghez intézett fohász, csakhogy ez esetben éppen ő, Villon a herceg:

Ég hercege, essék meg vén szíved,

ne bánj velünk rosszabbul, mint kutyákkal,

ételt s tüzet teremts mindenkinek,

hogy ehessünk s ne átkozzunk a szánkkal. 

De a Jékely-stílust, hangot, attitűdöt, oeuvre-t egészen más, nagy ívű versek hordozzák. Három emblematikus költeményt lehet – tűnjön bár önkényesnek – kiválasztani: Kalotaszegi elégia, A marosszentimrei templomban, Madár-apokalipszis.

A vidék különös vonzerejét Ady is megérezte (A Kalota partján), szembenézett a templomból jövő „pompás magyarokkal”, persze, önmagát látta a büszke tekintetekben.

Hasonló a lírai építkezés a Jékely-versben is. Szagos a „templomkertben a fák virága”, kankalint szedeget kicsi Ágnes, csendes ének omlik a dombokról, ahol verejtékben fürödve dolgozik ez a szorgalmas nép. De Jékely már harmadik nemzedék, a természeti kép csak lírai spanyolfal, süppedő sírokban alszanak itt az „úr-parasztok”, s a házakban, a falról régi századok ősei merednek ránk. Ez már megbontja az idillt, ő úgy issza be ezt a csodát, mint haldokló az utolsó pillantásaival a szobát. S fohászt rebeg fekete felhőkhöz: „Ne bántsátok ti ezt az árva népet”. – Délután táncot ropnak legények, lányok, manapság is erről híres Kalotaszeg, de ismét törik a líra vonala, legények énekelnek az ivóban – a halálról. Hol folyik el a vérük? Besszarábiában? Dobrudzsában? S szinte törvény, hogy a pusztulás ádáz közmunkása, a szú őröl, rág, pusztít, darálja az időt.

Ikervers A marosszentimrei templomban. A természetnek itt már helye nincs, az Isten háza a pusztulás ijesztő színtere (hulló vakolat, szuvas gerenda, egér, kuvik), de a tíztagú gyülekezet („tizenegyedik maga a pap”) énekli a zsoltárt, énekli a „drága Siont”. Erdély nagy romlásának tablója ez a vers, mégsem dönt pesszimizmusba, van benne egy ki nem mondott üzenet, felhívás a dacra, a csak azért is attitűdre.

Nehéz szólni ezek után a harmadik kiválasztott versről: Madár-apokalipszis. Világlíra. Ha az előző kettőben az erdélyi táj fogta egybe a képanyagot, itt a „Föld görbületében” vagyunk. Vándormadarak rajzanak, magányosak és párosak, gyöngybagoly lebben, holló kurrog, kócsag kevélykedik, de a saskeselyű berobbanásával megváltozik minden, szó sincs vándormadarakról, nem fabula ez a vers, hanem az újkori ember sorsszimfóniája, elvonttá válik az, ami eddig konkrét volt, akárcsak a Biblia Jelenések könyvében, megjelenik a pusztulás réme:

S üzekedő csillagok sugarában

tovább húztak nem-látható hadak

és én kétségbeesve álldogáltam

az Ítélettől vemhes ég alatt.

Az apa, Áprily Lajos egyik versének utolsó sora szállóige: „s magasra szállt az ember dallama.” (Vallomás) A fiú, Jékely Zoltán már a sötét, a boldogtalan kor polgára, fölötte bakacsinba borult az ég, s az kicsapódik a lírában. Ma, a békés korban is mellbevágó a költőzseni emberképe:

Mi voltam én? Mik vagytok? Mi az ember?

– gyötört a vak számtani művelet,

s a végtelen elé az életemmel

tettem vádló, konok mínusz-jelet.

S mégsem a tragikus hang az uralkodó a Jékely-lírában. Az elégia az ő műfaja, a finom rezzenések, a hárfa hangjához hasonlatos zengések költője, megkésett trubadúr, természetrajongó és nagy nőimádó.

Nem írt nagy, rapszodikus szerelmes verseket, de kétszakaszos, miniatűr remekművel be tudta emelni feleségét, Jancsó Adrienne-t, a híres színésznőt és versszavalót az irodalomba. A kedves szeme (Ady jut eszünkbe újólag, de talán Juhász Gyula is!) univerzumba emelkedő, ragyogó tünemény. A második strófa egész irodalmunk szép gyöngyszeme:

Öröklét fájának ritka magja,

benne gazdag lelked tüze ég!

Úr pecsétje, túlvilág darabja,

határtalan, s titkos, mint az ég!

Jékely Zoltánt mind az erdélyi, mind a magyarországi irodalomtörténet-írás számontartja. Ő Nagyenyeden, a szülővárosában, Kolozsvárott, Parajdon érezte magát otthon. Erdélyi lélekkel vált egyetemes magyar költővé.

(Nap Kiadó, 2021; szerkesztette: Győri János)