Egyre több hír szól arról, hogy sokan hagyják el a nagyvárosokat és költöznek csöndesebb helyre. Egészen romantikus képet festenek a vidéki élet szépségeiről ezek a hírek. Az életét városon leélő ember a zajtól és a rohanástól megfáradtan vesz egy viszonylag olcsó, viszonylag jó állapotban lévő házikót, és beleveti magát a nyugalomba. Vagyis csak azt hiszi, mert nem készült föl arra, hogy ez a csönd nem némafilm, hanem másféle zaj.

Koratavasztól késő őszig zajosak a munkagépek. Sok helyen nem megoldott a szennyvízelvezetés, és nem ötpercenként jár a busz, csak napi négyszer; a bolt is bezár délután négykor, hétvégén meg ki sem nyit. De legalább nem okoz nagy változást, ha vírushelyzet idején a nyitvatartás csak nyolcig megengedett. Akármilyen törvény van, mindig lesz, aki hétvégén vágja a füvet, és olyan is, aki égeti az avart. A kakas kukorékol, az összes, sőt, szinte versenyeznek, és mindig akad egy kutya a közelben, ami úgy érzi, ugatnia kell. Sőt, a harangok is jóval sűrűbben szólnak, mint amihez a városi ember szokva van.

Harminchét évet töltöttem városon, egészen másfajta élet az, még akkor is, ha kertes házban él az ember, a panelről nem is beszélve. Ott hallod, ha a szomszéd kinyitja a csapot, veszekszik, mosogat, hiszen úgy élnek, mintha csak egy szoba választaná el őket. Hiába van egy lakásnak három szobája, gyakran akkora terület ez, mint egy parasztház szoba-konyhája. Visít a mentő, a tűzoltó, a rendőrautó, hangoskodik a villamos, van egy állandó zaj, és nincsenek csillagok. Azaz vannak, csak a fényszennyezéstől alig látni egyet-kettőt. Ha leesik a hó, szinte azonnal felolvad; télen túlfűtött minden tömegközlekedési eszköz és minden bolt, nyáron pedig a légkonditól lehet vacogni, sőt megfázni is, ha előtte a napon a negyven fokban felfőttünk. Kipróbáltam, működik, bár az én igényeimnek már nem felel meg. Pedig volt idő, amikor alig vártam, hogy kikerüljek a kertes ház nyűgjeiből. Mert ugye, az van bőven.

Néhány bírósági perlekedés híre miatt jutott eszembe ez a gondolatsor. Perelnek, mert szól a harang, mert kukorékol a kakas. Olvastam, hogy sokan fel vannak háborodva, mert a szomszéd macskája átjár a másik kertbe. És bizony ez így is van. Átjár és oda is piszkol, ha úgy tartja úri kedve, mert a falusi macska ilyen. Ő haszonállat, akkor is, ha télen a házban él. Vadászik, elkapja a rágcsálókat. A kutyát sem hordják sétálni, mert a saját portáján annyit sétál, amennyit akar. Figyel és jelez, és a gazda jól tudja, hogy mikor ugat idegenre, mikor macskára. Neveletlen, nem ismeri a parancsokat, nem jár kutyasuliba, de a leghűségesebb társ. A parasztház mesés, de élni benne csak akkor lehet, ha megtanulja szeretni és tisztelni az ember a múltat. A vályog hálás, de csak akkor, ha törődnek vele. Nem lehet más anyagokkal összehozni, nem szereti a betont vagy a műanyagot.

Tanulni kell ezeket a dolgokat, elfogadni és szeretni. Amennyiben nincs meg ez az emberben, ha ő nem befogadó, őt sem fogják befogadni. Ha nincs erre felkészülve, hosszú távon nem fogja bírni a falusi létet. Visszamegy egy kis panelkuckóba, és sóvárogva gondol majd a falusi létre. Egyszerűen csak be kell látni, hogy nem való mindenkinek.

Számomra örökké érthetetlen, miért nem az igazodik, aki egy közösségbe újonnan kerül, nem várható el, hogy egy régi közösség változzon szempillantás alatt. Idővel fog, de lassan, a lakosok cserélődésével. Csak azt nem kellene elfelejteni, hogy épp e lakosok, e zárt közösségek miatt tudtak megmaradni varázsosnak ezek a falvak. Ők a lelkei. Ha úgy döntünk, hogy indulunk, akkor tegyünk le minden vágyakozást, csak tisztán, elvárások nélkül fogadjuk be a vidéket, minden zajával együtt, és akkor az is magába tud fogadni.

Lőrincz P. Gabriella