Hegedűs Imre János írása Sandra Kalniete Báli cipőben Szibériába című dokumentumkönyvéről

Már-már az okkultizmus, a fekete mágia erőit sejtjük a háttérben, amikor a média, a sajtó, sőt néha a szakirodalom sarlatánjai is összetévesztik Budapestet Bukaresttel. Nemrég, a pápa magyarországi látogatásáról írva, a New York Times már az országokat is összetévesztette: „The seven-hour visit to Romania… – A hétórás romániai látogatás…”

Hogy állunk mi a Baltikummal? Mit válaszol egy közember, ha megkérjük, sorolja fel Lettország, Litvánia, Észtország fővárosait? Nem biztos, hogy azonnal beugrik: Riga, Vilnius, Tallinn. Keveset tudunk erről a három országról, erről a három népről, nemzetről, éppen ezért elismeréssel és köszönettel nyugtázzuk a Magyar Napló Kiadó erőfeszítéseit. Sandra Kalniete, lett írónő dokumentum értékű, de szépirodalmi csillogással is bíró önéletrajzi fogantatású művét adta ki Jávorszky Béla fordításában. (Ugyancsak a Magyar Napló folyóirat közölt interjút a 2021-es év áprilisi számában Māra Zālīte lett költőnővel, prózamesterrel, a Medveölő nemzeti rockopera librettójának írójával.)

Bizony, hiányosak az ismereteink a Baltikum irodalmáról, kultúrájáról, művészetéről, mert a nagyhatalmak által fölállított falak elrejtették előlünk ezt a gazdag kultúrát.

„Abban az időben – írja Sandra Kalniete – a lett volt Európa egyik legműveltebb nemzete, százalékosan Lettországban volt a legmagasabb a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya.” Az „abban az időben” szószerkezet a második világháborút, és Lettország 1940. június 17-én bekövetkezett megszállását jelenti. Sztálin vörös ármádiája irgalmatlanul rohanta le a Baltikum három apró országát, és csatolta azokat a szovjet birodalomhoz. Tagköztársaságok lettek.

Ezzel már megneveztük Sandra Kalniete könyvének egyik szféráját, az újkori történelem rémmeséit. Alapos levéltári kutatások alapján megírta azt a szenvedéstörténetet, amit átélt ez a három kulturált, civilizált nép. Nyilvánvaló, hogy elsősorban saját nemzetének, a lettnek a kálvária útját járta.

A nagyszülők emlékének ajánlja a belső címlapon a munkát, ezzel már megnevezi az igazi, a valódi célt, krónikát írt a családjáról, annak legalább három nemzedékéről, az apai, az anyai ágon futó eseményekről.

Fölfogható GULAG naplónak is. A szovjetek a számukra nem kívánatos elemeket deportálták Szibériába, nem kímélték a gyermekeket, asszonyokat, terhes nőket sem, hiányos öltözékben, hálóingben, „báli cipőben” terelték az embereket marhavagonokba. A borzalmas hideg, a kényszermunka, az éhség és a katonai terror haláltáborrá változtatta a lágereket, százszámra, ezerszámra pusztultak el értelmetlenül és ártatlanul, de voltak személyek, akik el sem jutottak a kényszertelepekre, elválasztották a családtól, s meggyilkolták őket.

Sandra Kalniete az életcsírák moccanására is figyel. A deportáltak életösztöne tovább munkált – ő maga is a szibériai Togurban született – akárcsak a fentebb említett Māra Zālīte –, s akik túlélték a sokéves pokol minden kínját, hazatértek, kezdetben a vörös csillag, a Kreml árnyékában, felszabadulásuk, függetlenségük kivívása után szülőhazájukban új életet kezdtek.

S ha már soroljuk a könyv témarétegeit, szféráit, a jog, illetve a jogtalanság gyakorlásáról is szót kell ejteni. Természetesen polgárjogról szó sem lehetett a szovjet érdekszférába került országokban. Levéltári kutatások alapján derítette ki a szerzőnő, hogy az iszonyatos elnyomó, szovjet gépezet igyekezett megteremteni „a tömeggyilkosságok jogszerűségének illúzióját”.

„Egyszerűbb lett volna – írja –, eltekinteni a képmutatástól, és papírhegyek nélkül gyilkolni. Valamiért mégis lelkiismeretesen betartották a szovjet jogrendszer és paragrafusok előírásait, ami különösen szürrealista színezetet ad az egésznek. Kényszerítették az otthonukból elhurcolt, családjuktól elszakított és éheztetéssel meggyötört vádlottakat, hogy részt vegyenek a bohózatban. Ahhoz, hogy az iratok megfeleljenek az előírásoknak, a vádlottaktól hat aláírásra volt szükség.”

Valóban szürrealista bohózatok láncolata volt a Szibériába elhurcolt foglyok fölött kimondott ítélet. S még hormonzavaros is ez a kínos bürokrácia. A Lett Állami Levéltárban megtalálta Sandra Kalniete az anyai nagyapa, Janis Dreifelds dossziéját. „A nagyapa letartóztatásáról szóló végzést csak december 17-én hozták meg, hat hónappal a bebörtönzése után!” Mindez csak olyan sci-fi regényben képzelhető el, ahol fordított idő működik.

Ellágyul az unoka, a levéltárban kutató utód, mert a megsárgult lapon, az aláírás mellett megtalálja a nagyapa ujjlenyomatát: „Az ujjamat az ő ujjlenyomatára helyezem, és úgy képzelem, hogy találkozik a kezünk…”

Világirodalomba illő kép, jel, nemzedékek összeölelkezésének imázsa. De halványul az emlékezet, tompul a tudat, ezért kérdezzük most, ma, a 21. században: Miért? Miért ez a szadista bürokrácia, a nácik jegyzőkönyvek nélkül lőtték tarkón a foglyokat, vagy küldték gázkamrába őket.

Bizonyára azért, mert a bolsevizmus hazugságra épült, közboldogságot ígért, s bizonyítania kellett, ők nem az ellenségeket pusztítják el, hanem azokat, akik akadályozzák a boldog jövő megvalósulását.

Szólni kell erről!

Sandra Kalniete szól, szava azért fontos, súlyos és aktuális, mert a világ, főleg a nyugati világ infantilis szédelgése éppen most, a 21. század elején éleszti, élesztgeti a liberál-marxizmust, elfelejtették a 20. század borzalmait. A világ nem tud arról, hogy két megszállást éltek át a lettek. A szovjetek 1940. június 17-én vonultak be, és a németek 1941. június 24-én. A két megszállás közötti egy év bolsevista terroruralma azt eredményezte, hogy a lettek felszabadítókként ünnepelték a németeket. A történelemnek erről a fintoráról is ír Sandra Kalniete részletesen. Írnia kellett, mert a világ propagandagépezete torzképet rajzolt a Baltikum szerencsétlen, többszörösen megalázott népeiről, sovinisztáknak, nácibarátnak, fasisztáknak nevezte őket.

Ott hajlik át lírába a szerzőnő hangja, ahol kiválaszt a famíliából két kedves alakot, anyai nagyanyját, Emiliját és annak lányát, Ligitát. Nincs olyan húr a női lélekben, amelyik ne zendülne meg, féltés, szerető remegés az anya részéről, rajongás, tisztelet anyja iránt a lány részéről. Külön fejezet ez a könyvben, s ha nem is tűnik el teljesen a háttérből a történelem sakálarca, emberközelbe kerülünk két kedves, sokat szenvedett alakkal.

Ott és akkor fárad ki az olvasó, amikor az 1949-es deportálásokról is beszámol. A Szovjetunió Állambiztonsági Minisztériuma 1949. február 28-án hagyta jóvá a „Parti Hullámverés Hadművelet” tervét. Ki kell üríteni a Baltikumot!

Hát nincs vég? És nincs kezdet? Szó szerint igazak az ókori, görög tragédiák történetei? Valóban feneketlen az a bugyor, amit Dante megálmodott?

Csak erős lélekkel, szilárd hittel és elszánt döntéssel szabad becsukni ezt a könyvet. Tenni kell arról, hogy a történelem ne ismételje önmagát.

(Magyar Napló, 2021; fordította: Jávorszky Béla)