Felkeltette érdeklődésem a természetfilmek azon aspektusa, hogy többségükben az „érintetlen természet” lefilmezésének szándékával lépnek fel, mégis minimálisan egy kamerának (még ha egy ember távolról is irányítja, mint a rejtett felvevőket), tehát az „emberi apparátus” egy elemének jelen kell lennie. Itt az emberi apparátust minden élő és élettelen tárgyra értem, mely természetességében nem lenne megtalálható az adott környezetben (pl.: ember, helikopter, kamera). Az „érintetlen természet” illúzió akkor jön létre, ha megfeledkezünk arról, hogy amit nézünk, az valójában egy gép felvétele. A természetfilm akkor tud jól működni (képileg), ha ablakká válik a világra. A természetfilmnél semmi nem passzol jobban Bazin gondolatvilágához. A valóság-konzerválási szándékban feltörő múmiakomplexus a dokumentumfimek közül a természetfilmben a legtisztább, mivel a kiindulási pont kevésbé egy absztrakt gondolatrendszer, sokkal inkább a készen kapott természet, melyre aztán ráépíthetünk – ha úgy találjuk jónak – bizonyos közlendőket.

Ebből a kiindulási pontból különösen figyelemre méltóak azok az alkotások, melyek az egyszerű konzerváláshoz képest vastagabb gondolatrendszert próbálnak ráépíteni témájukra, és csak azért is „töltőtollként” tekintenek a kameraszemre. Egyéni művészi víziókat vetítenek a természet képeibe, így absztrahálják saját gondolataik projekciós eszközévé a lefilmezett erdőket, mezőket, állatokat. A gondolatok szerveződhetnek egyfajta zöldpolitika, tehát társadalmi kérdés köré, vagy – mint jelen filmünk esetében – a bölcselet, az örök(nek vélt) igazságok kimondására összpontosíthatnak. Mindegy, melyik úton indulnak el a készítők, hozzáállásukban általában megegyeznek.

A természetfilmes, természetfotós és apparátusa nem a modern ember imperialista emberközpontúságával és gőgjével közelít tárgya felé, sokkal inkább a trogloditák bölcsességével, amikor is felismeri a méretkülönbségeket, s ehhez passzoló naiv alázattal viszonyul a természet hatalmasságához. Még ha az előbb említett agitatív-társadalmi probléma mentén szerveződő mozgóképeket nézzük is, alapvetően a „fenséges, nagy, organikus egész”-t szemléljük, akár egy monumentális, ősi emlékművet.

Eggyel nyilvánvalóbb ez a nézőpont A benünk élő Börzsöny című filmben, és a hozzá hasonló alkotásokban. Végh Attila filmjében nyoma sincs társadalmi kérdéseknek, helyette a természet egyfajta panteista-misztikus színezetet ölt. A „fenséges, nagy, organikus egészhez” kapcsolódóan itt egy elvontabb viszonyulás bontakozik ki. A film ugyan megpróbál megfelelni a természetfilm követelményeinek, tehát az állatok mindennapjainak lefilmezése révén némi ismeretet is terjeszt, ám időről időre feltör az egyébként lírai narrációban a bölcseleti tartalom, előtérbe kerül a személyes, filozófiai indíttatású reflexió, melyhez általában a kép rendelődik alá, esszéfilmmé alakítva a természetfilmet.

Időnkét eltűnik a narráció, ám ez mit sem változtat a film bölcseleti aspektusán. A képek olykor elnyomják a szöveget. Szinte minden egyes felvétel festményszerűen megkomponált színorgia, mellyel az egyébként nagyon lírai, ám meg-megszakadó beszéd nem tudja felvenni a versenyt. Végh nem is erőlteti, meghagyja takaréklángon, még ha (vagy pont ezért) a narráció felelős azért is, hogy az állatok élete mitikus szintre emelkedjen.

A képek dominanciáját leginkább a drón használatával sikerül előidézni. Tom Gunning írja Az attrakció mozija című esszéjében az 1906 előtti ősfilmekről, hogy nem volt szükség történetre, az élvezetet maga a kép bemozdulása, mint technikai történés nyújtotta. A drónnal is valami hasonló a helyzet napjainkban. Viszonylag új jelenség, máig nem sikerült teljes értékűen kiaknázni, így egy picit vissza tud csempészni a látvány önmagáért való élvezetéből. A drón a szellemkamera. Úgy tudunk sosem tapasztalt látási pozícióba kerülni, hogy nem érzékeljük a kamerát szállító gépet. A kép lassan, ám vajpuhán suhan a legelképesztőbb magasságokban, vagy a legszűkebb szorosok sziklái között. A drónkamera a létezés új tapasztalatát szolgáltatja számunkra.

Kétségtelenül muszáj volt behozni ezt az új érzékelésmódot, hogy a film témáját, a Börzsöny természetrajzát (tágabb értelemben pedig: magát a természetet, melytől a 21. század embere maximálisan elidegenedett) szintén újfajta észlelésbe tudjuk bevonni, ezáltal kimozdítva nézői pozíciónkat a hagyományos természetreprezentációk skatulyájából. Abból a bölcseleti célból tehát, hogy új perspektívákat nyissunk általa. Lám-lám, az emberi apparátus, ha megfelelő kezekbe kerül, valamilyen módon mégsem csak a leigázást szolgálja, de ugyanígy segíthet valamifajta teljesebb igazság megközelítésében?

Hegyi Damján

A képek Végh Attila felvételei.