Folyékony az idő, rácsavarodik a tér, csápok a dimenziók, tekerednek mindenfelé, húznak és vonnak ide és oda.

Csípős a hajnal, megragadja kezem, fektemből felültet az ágyon, nyújtózkodásba feszíti végtagjaim. Átöleli derekam, a zuhany alá terel, meleg vizet ereszt rám – és elszelel. Mindig eljön, mindig elillan – és később mindig visszatér. A reggel ijeszti el talán. Lehetne egyszer napokig hajnal.

Nem kedvelem a reggelt. Mindig hajszol, tegnap is, ma is, holnap szintén. Lehetne egyszer napokig nem-reggel. Olyankor a hajnal vörös hajú, vörös szemű lánnyá változna, beállna velem a vízsugár alá, megmosná a hátam, vörös törölközőjével felitatná rólam a cseppeket. Vörös kávét főzne, színben hozzáillő szendvicset tenne elém, hasonló árnyalatú gyümölccsel. Később lávaszínű, frisses tenyerével hajamba fésülne, és azt mondaná: mindig megérkezel. De csak egy szemrebbenés, és jön szembe a táj, a világ, én pedig hasítok keresztül rajta. Megállás nincs, ami annak tűnik, az csak illúzió, csak vélt nyugvópont egy általam kitalált koordináta-rendszerben, egy privát origóhoz rendelt szemfényvesztés. Valahova elindultam, valahova megérkezem, némi szerencsével a kettő egybeesik majd. Mint ma.

Minden egyes nap lehet egy pillanat vagy egy végtelenség. Pillanatnyi végtelen, végtelen pillanat. És bármi e kettő között. Ma inkább a bármi, úgy tűnik: egynapnyi nap.

De simogatnak a hangok, selymesen cirógatnak. Ízek csatlakoznak hozzájuk, bársonyosak és simogatóak. Ez már nem a mogorva reggel, ez már a rapszodikus nappal, ma éppen nyugalmas és joviális kedvében, legalábbis egyelőre. Az eget tisztának rendelte, a folyót békésnek, a mai nap szaga pedig a kávé és a citrom illata. Ha az én kedvemben akar járni, sikerült. De hol a csavar? Várok, valami szokatlanra, meglepőre. Várok.

Felébred a szó. Hangzik, táncol velem, mosolyra húzza a szám. Hajamba túr, fülem cibálja, finoman bokán rúg, képeket mutat, filmbe rángat be, körbefon és belém bújik. Immár nem várok. S akkor ritmusos tornába kezdenek a harangok, lóbáló nyelvük falukhoz csapódik, a kongások nagyra nőtt, áttetsző rózsabogarakként csapódnak az ablakoknak, átütik az üveget, összetörik a beszédet, felzabálják a többi hangot, lemerevítenek, keresztül-kasul járják a testem, agyvelőm remegtetik. Kutakodom csomagjaimban, keresek egy tartalék csöndet, de nem találok körömfeketényit sem. Ebbe belepusztulok, de amint vége lesz, feléledek, csak egy ősrobbanás kell meg néhány milliárd év egy szempillantásba sűrítve – tegyék dolgukat.

Fekete madarat látok, mozdulatlanul nyugszik, egyhelyben a kezdettől a végig. Belegabalyodott a fény szálainak hálójába egy véget nem érő sarki fényben. Szárnyvégi tollain gyöngyként csillannak meg mindenféle galaxisok, bennük hajnalokkal, reggelekkel, nappalokkal és estékkel.

Árnyéka hangodat kottázza az ablaküvegre.

Király Farkas