Két héttel ezelőtti írásomban a verspályázatokon indulás hiábavalóságáról eszmélkedtem. Bemutattam az első variációt: amikor egy helyi jellegű irodalmi társaság országos, nem jeligés, kötött téma és pénzdíj nélküli pályázatán indulunk, és nyerünk, majd elutazunk a díjkiosztóra – ám a szervezés igénytelen, amatőr, és végeredményként mi fizetünk több ezer forint posta-, étkezési és útiköltséget egy szakmai presztízs nélküli, gyűrött oklevélért. Az ilyen esetekre érvényes a megállapítás: „Ha még sok ilyen megtiszteltetésben lesz részem, teljesen tönkremegyek.” Most pedig következnek a további eshetőségek; ezúttal is a személyes tapasztalataimból merítek.

Második variáció: helyi jellegű irodalmi társaság pénzdíjas, kötött témájú országos pályázatán indulunk saját néven, és nyerünk.

Körülbelül tíz évvel ezelőtt történt egy dunántúli városban, hogy X. Társaság pályázatot hirdetett második világháború témában. Nekiveselkedtem, és nagyjából egy hét alatt írtam egy ötoldalas oratóriumot, jó néhány tételben, különféle kötött formákban, gazdag rímképlettel. Vagyis beleadtam apait-anyait, és beküldtem. Hetekkel később örömmel értesítettek, hogy művem a díjazottak közé került, és szeretettel várnak a hivatalos eredményhirdetésre, jelenlétemre feltétlenül számítanak. Az ünnepséget hétköznap délelőtt tartották (roppant praktikusan…) a vidéki városban – ezért aznapra szabadságot vettem ki a pesti munkahelyemen. Ám a munkámat előre el kellett végeznem: tehát előző napon orrvérzésig túlóráztam, délután öt óra helyett este tízkor távozva az épületből; szó szerint futottam a kijárathoz, nehogy egész éjszakára bezárjon a hazainduló portás.

Másnap reggel hajszoltan, kialvatlanul vonatoztam a díjkiosztóra. Útiköltségemet nem térítették meg. Az ünnepségen kiderült: az első három hely másoknak jutott – számomra viszont létrehoztak egy különdíjat, és nyereményem egy „értékes iparművészeti alkotás”. Az irodalmi életben a különdíj rendszerint a „csöndes szívás” kategória: nagyjából azt jelenti, hogy a nyertes a pénzdíjból nem kap, de adunk neki egy impraktikus porfogó tárgyat, hogy ne pampogjon. „Kedves különdíjas, itt van egy rendkívül értékes iparművészeti alkotás, nehogy túlságosan úgy érezd, hogy hoppon maradtál.” Az én különdíjam – amelyért valójában négyezer forint oda-vissza útiköltséget fizettem – egy húszszor húsz centi méretű kerámia. Egy helyszíni szakértőtől megtudtam, hogy az ilyen jellegű művekből tíz másolat számít eredetinek. Azóta is a könyvespolcom tetején álldogál, és évente egyszer a nyitott ablakhoz viszem, lefújni róla a szobaport.

A díjátadón egy előadóművész tolmácsolásában elhangzott az első helyezett vers. Húsz sorból álló, rímtelen és suta alkotás, közhelyes képekkel. Ha szerkesztőként tízes skálán értékelem: hatos. Az „éppen még közölhető, szódával elmegy” kategória. Az ünnepséget követő svédasztalos fogadáson négyszemközt maradtam az irodalmi társaság elnökével. Két fasírtgolyó közben feltettem neki a kérdést:

– Kérlek szépen, ezt komolyan gondoljátok, hogy az első helyezett vers szakmailag többet ér, mint az én ötoldalas oratóriumom?

Ő habozás nélkül válaszolt:

– Jaj, Gábor, persze, hogy a tiéd a jobb. Nem is kérdés, hogy te lettél volna a fődíjas. De értsd meg, azt nem lehet megcsinálni, hogy S. beküld egy verset a pályázatunkra, és nem ő lesz az első! Azt egész egyszerűen nem lehet megcsinálni, hogy ő benevez, és nem nyer!”

Néztem az arcát, és arra gondoltam: milyen kár, hogy nincs a zsebemben egy rögzítésre bekapcsolt diktafon. Éppen most vallotta be nyíltan, hogy az általa létrehozott „szakmai” zsűri tudatosan meghamisította egy országos pénzdíjas pályázat végeredményét. Az ilyen helyzetekben mit lehet csinálni? Az ösztönös (és jogos) válasz az lett volna, hogy a lába elé csapom a kerámiát, és elküldöm őket melegebb éghajlatra. Ám győzött bennem az úriember: megettem még néhány fasírtgolyót, koccintottam velük, majd udvariasan elköszöntem – és többé nem mentem a közelükbe. Azóta is ehhez tartom magam.

(A további variációkról legközelebb.)

Zsille Gábor