Időről időre, ha nem is nyárról nyárra, az emberben feltámad az igény, hogy kiszakadjon a monotonitásból, az ismerősből. Tulajdonképpen elég gyakran jó lenne megállítani kicsit az időt, csak hát nem könnyen vesszük rá magunkat, főleg, ha távolabbi úti célt választunk.

A nyaralás, lássuk be, lényegét tekintve: tervezhetetlen. Sok apró részletet, programot át lehet gondolni előre: útvonalat, helyszíneket, csomagokat, felszerelést – mégis, talán a legfontosabb az, hogy az utazás betöltse a funkcióját. És máris megérkeztünk egy látszólag kiábrándító pillanathoz – mert mi is lehet az értelme az egésznek?

Ha abból indulunk ki, hogy mi minden miatt van szükség a kimozdulásra, akkor rögtön sorolható a rengeteg érv: hogy pihenjünk, hogy világot lássunk, hogy frissítsük a lelket, a szellemet, de a testet is, és együtt legyünk a szeretteinkkel, sőt, akár új emberekkel is megismerkedjünk. Kipróbáljunk valami merészet, megkóstoljunk valami újat, felfedezzünk valami örökre maradót, és persze, mindezek mellé némi olvasnivalót is becsempészünk az útipoggyászba. Elég lenne csak egy futó pillantást vetni a csomagunk tartalmára és az időkeretre, mindjárt jól látszana: ez így, együtt nem lehetséges, teljesen hiábavaló reményeket kergetünk. (Talán sokszor épp a hosszas, körültekintő csomagolás tart vissza a mesés élményektől.) Pedig – hadd kockáztassak meg egy óvatos nagyotmondást – minden alapvető már eleve ott van velünk. Az a képesség, az a lelkiállapot, hogy hogyan tudjuk érezni magunkat, hogy mit bírunk befogadni, és mennyire tudjuk értékelni, beépíteni az életünkbe az átélteket. Kis túlzással: szinte előre tudható, hogy miből mennyire van szükségünk, ezt már csak egyeztetni kellene a velünk utazókkal.

Huszonéveim kezdete óta van egy álmom: elvonulni valahová, egy nyugodt helyre, legalább egy hétre, teljesen egyedül. Az elmúlt húsz évben ezt még cifráztam is gondolatban: legyen teljes ellátás, a közelben víz, természet, sok madárdal, kevés wifi. Ebben az elrévedezésben mindig azt látom, hogy na, akkor aztán igazán tudnék írni, átgondolni a terveimet, egységekké gyúrni a kósza ötleteket. Nyilván, ha nagyon akartam volna, sikerülhetett volna, de mindig akadt néhány erős ellenérv, ami lebeszélt a megvalósításról. Félek, ha egyszer összejön, nem is nagyon fogom tudni, hogy hogyan kell nekifogni az egésznek. Meg talán gyáva is vagyok hozzá.

Emlékszem, az érettségim környékén egy barátom családjával tarthattam egy pár napos nyaralásra, a közeli patak völgyébe. A természeti szépségeken kívül talán még inkább meglepett az a szokásrend, ahogy a családot működni láttam. Volt egy külön nyelvük, életmódjuk a nyaralásra ebben a félvad környezetben. Mindenki egészen pontosan tudta, hogy mi a helye, a dolga a rendszerben. Évről évre ugyanazok a mozdulatsorok, poénok, bevált fogások, túraútvonalak. Viszont úgy éreztem, hogy itt, ebben az üzemmódban egy kicsit jobban szeretik egymást.

Manapság a mi családunknak is vannak ilyen szokásai az úticélt, a pakolást, a napirendet, az érdeklődési köröket illetően. Imádok kiszakadni a mindennapokból – már amennyire megvalósítható ez az internet korában. Távol az otthon(ok)tól elég lenne csak ülni egy szirten és csodálni a fodrozódó tengert vagy az erdőt; még ez a semmittevés is bőven ellentétét adhatná a megszokottnak. Na, de ilyenkor merül fel a kérdés: vajon jól nyaralok? Hány nevezetesség megtekintéséről maradok le így? Hány karcsapást lehetne tenni ehelyett – és mikor lesz vajon újra lehetőség rá, idő és koronavírus függvényében? Azt hiszem, ez is amolyan belső történet, amit magammal viszek a világ végére is.

Pedig valószínűleg szinte bárhol lehetne nyaralni. Vannak barátaim, akik a szomszédos városkába mennek évről évre, okosan, mert már az is elég távolság a hívogató házi teendőktől, ráadásul értékes kulturális programok is vonzzák őket, így a környezetet sem unják meg.

A nyaralók esetében van egy általános, minden helyszínre jellemző közös nevező: egy járástípus, ez a lassan, bizonytalan lépésekkel vonulós, közben bámészkodós üzemmód, ami leginkább a juhok nyájban való mozgására emlékeztet. A helyiek számára minden bizonnyal irritáló vagy jobb esetben megmosolyogtató (figyeljük meg, ha saját városunkban ütközünk efféle akadályba A-ból B-be tartva), de ezt a sétamódot vesszük fel mi is idegenben – szóval csak óvatosan mosolyogjunk.

Minden egyéb esetben viszont: minek az óvatoskodás? Nem azért megyünk bárhová – vagy maradunk otthon –, hogy jól érezzük magunkat?

Farkas Wellmann Éva