Életcsillaga 1769 és 1821 között hasított át az égen. Akkor virágzott ki a francia kokárda. Korrigálta a Teremtőt, húsz év alatt felforgatta a fél világot, és átrendezte sziporkázó elméjének sugalmai szerint; törvénykönyvet diktált tollba, rendet vágott az európai feudális jogrendszerben, s tömören fogalmazott: „A zsenik sorsa, hogy meteorként elégve bevilágítsák századukat.” A díszkapuk sorra nyíltak meg előtte. Az Arc de Triomphe, a római világbirodalom mintájára, Napóleon szellemiségének Párizs teste fölé magasodó emlékműve. Miután elfoglalta Észak-Itáliát, a velencei Szent Márk teret csupán annyival illette: „Európa legszebb előszobája…”. Közben úgy játszadozott emberéletekkel, mint kiskorában az ólomkatonákkal, vagy mint amikor a brienne-i királyi katonai iskola téli szüneteinek hócsatáit gyermektábornokként vezényelte. Mindent leírtak róla. Azt is, ami igaz volt, azt is, ami nem. S pörög tovább megosztó személyéről a kétszázéve tartó szimpátia-csetepaté, a bizonyságok és találgatások láncolata, jó és rossz szándékú megítélés emberfeletti munkabírásáról, széleskörű műveltségéről, hihetetlen memóriájáról, meghökkentő döntéseiről, stratégiai tisztánlátásáról; ezért övezheti őt csodálat, megvetés, irigység, magasztalás; van róla elnevezett komplexus, sugárút, kávézó és hotel, konyak és pop zenekar, divatcég, meg ki tudja, mi minden még, ami máris sikeressé válik, ha egyszer beférkőzhet a korzikai, szegény nemesi családból származó Letizia asszonyság kisfiának elképesztően hosszúra nyúlt árnyékába. Katonái bálványozták, meghaltak volna érte, aztán meg is haltak. Személye lehet isteni vagy ördögi, de nevét örökre bevéste a történelem háborúktól cafatokra szaggatott jelenléti osztálykönyvébe. A valaha még névtelen kiskáplár előtt térdelt már a fél Európa bocsánatkérőn, aztán jó szokásaként, amint hibázott, máris kipenderítette a kontinens földjéről, akárcsak egy megunt kutyát, mint egy korzikai hiénát, mint a világ ledarálóját, hogy még hazája levegőjéből se szippanthasson kedvére, mert irritálta, hogy ő, aki saját fejére helyezte a koronát – megtehette, és meg is tette! –, császárabb tudott lenni még a pápánál is. Bölcs jelenkora, a Bellerophon fregatt angol lobogója alatt hagyta magára Szent Ilona szigetén, majd arzénnal mérgezetten elkaparta a sziklás föld talajába. Miután a hűséges szolga, Bertrand, 1821. május 5-én 5 óra 49 perckor megállította a sivár szoba faliórájának mánusait. Egy pihenni vágyó történelmi kor szíve akkor szűnt meg dobogni. Aztán hamar meggondolta magát a színváltós emberi jellem, és 1840-ben már hozsannázva emelte ismét magasba zöld márvány talapzaton, vörös kvarcit koporsó méltóságával sok szürke tekintet horizontvonala fölé Párizs invalidusainak dómjában, ahol ma is folyamatosan köröznek a megszeppent látogatók, mint névtelen parányi aszteroidák kihűlt Napjuk körül. A szemhibásak mind másként látták: ki hatalmasnak, ki aprónak, ámde valamiben mégis csak értésre jutott a szó: hogy katonai zseni volt. Hogy zseni volt. Zseni. Aki maga körül mindenkit fölülmúlt, és bronzagyú tűzérként a bronzágyúk hőskorát teremtette meg, nem ismerve ellentmondást, s a harci játékok ászaként mindent vitt, gyalogost, lovast, seregestől, országostól; szótárában nem létezett a szerény szurony, de emberként meglátta csillagában saját sorsát, beismervén: „A gondviselés eszköze vagyok. Támogatni fog mindaddig, amíg beteljesítem szándékait, aztán összetör, akárcsak egy poharat.”
1799. Brumaire 18. A francia forradalmi naptár szerinti, direktóriumot megdöntő államcsíny napja utat nyitott Marengo, Austerlitz, Friedland fényes győzelmei felé. De utat a végtelen és végzetes meneteléseknek is Kutuzov csapdájába, hiába parádéztak idolként tollas marsalljai, Ney, Lannes, Murat, Soult, bedurrant az európai földrészt átsöprő, vérbe fulladt nagytakarítás forgószele, és immár Fortuna is határozottan szóra emelkedett, mutatóujját vészterhesen magasba emelve. Ami forgandó volt, ugyancsak megpördült. A Janus-arcú, talleyrandos és fouché-s idők felfedték kétszínű arcukat. „A történelem egy csokor hazugság, amiben többen megegyeztek”, vallotta a császár, ezért „célszerű röviden és ködösen fogalmazni”, mivel „a politikában a hülyeség nem hátrányos helyzet”; a valódi siker titka pedig: „ígérj meg mindent, és ne teljesíts semmit.” Viszont stratégaként emberi előzékenységét sem titkolta el, megjegyezvén: „sose szakítsd félbe az ellenséget, miközben hibát követ el.” Mondta, és diktálta emlékirataiban, Longwoodban, amikor már sem az egykor imádott hölgy, Josephine, sem Mária Ludovika osztrák hercegnőtől való egyetlen törvényes fia, a csupán harmincegy évet megélt II. Napóleon Francois Joseph Charles Bonaparte császár, a „Sasfiók”, születésileg Róma királya, később Reichstadt hercege nem volt mellette az Atlanti-óceán viharverte sziklaszirtjeinek félelmetes magányában. Perzselő személyiségének példátlan varázsa iránt utókora sem lehetett közömbös; az imént idézett mondatok sem hangzottak el hiába. Voltak, akik megfontolták szavait, és úgy tűnik, tanultak tőle, majd úgy is cselekedtek. Noha meglehet, nem akkora eredménnyel. De egy világnagyság meglátásai nem vésznek el nyomtalanul a semmibe. Mint mag a földben, talajt fognak az emberi agy titokzatos sötét járataiban, és gyökeret eresztenek.

Árkossy István