Nemzeti ünnep ideát, odaát nemzeti péntek, mindenki kirándul, mégis szinte üres a Kolozsvár–Torda közötti országút – épp odaát vagyok. Az A3-as autópálya darabkája valóban tehermentesítette a kétszer kétsávos utat. Öröm, boldogság, így könnyű lesz eljutni a tordai sóbányához. Kissé zavar, hogy a bánya – lényegében látogatóközpont – honlapján feltüntetett telefonszámok egyikén sem fogadják a hívást, pedig nagyon, de nagyon érdekelt volna, hogy vajon sok látogatójuk van-e éppen akkor. De hát ne várjunk többet ettől a világtól, mint amennyit nyújtani tud. Majd kiderül, majd meglátjuk.

Gördülünk, gurulgatunk, nézzük a tájat, gyönyörködünk az azúrban úszkáló felhőkben, számoljuk a zöld árnyalatait a dombokon, fel-felkiált hol egyikünk, hol másikunk: ló!, juhok!, tehenek! Még jó, hogy nem paci meg boci, attól legalább annyira falra másznék, mint a majd kiderültől.

Turda, írja a táblán a város határában. Ez gyors volt, mondom. Visszaveszem a taposást a gázpedálról, hetven elég lesz belépőnek, mégiscsak na.

Jó ötletnek bizonyul. A mi sávunkban, azaz menetiránnyal szemben kistraktor pöfög az aszfalton. Vezetőjének arckifejezése határozottságot és eltökéltséget mutat, amennyire látom. Egy pillanatra elfordítja fejét és integet valakinek, de szempillantás alatt visszatér előző állapotába. Amikor már csak úgy húsz méterre vagyunk tőle – vagy ő tőlünk? –, kiteszem az indexet, sávot váltok és kikerülöm.

– Mit csinál ez a fickó? – kérdezi riadtan magyarországi kollégám.

– Traktorozik – mondom, mert nincs jobb válaszom.

– De ez tök szabálytalan, nem?

– Persze, szabálytalan.

– Nem fél attól, hogy meghal?

– Ezt nem tudom, szerintem nem.

– Össze is ütközhettünk volna.

– Nem, mert mindenképp kikerültem volna – mondom, és hogy oldjam a feszültséget, hozzáteszem: – a kormány gyári tartozék a kocsiban, és ezt ő is tudja.

Na látod, hogy kikerültél, te nagyon okos külföldi, te bozgor a négyzeten?

A sóbányánál száznyolcvanan állnak sorba jegyért, alsó hangon – az épületben lévőket nem látom, de a kültérben lévőket viszonylag könnyű megszámolni: mutatsz egy metálvillát, megnézed, hogy a sorból hány ember esik a mutató- és a kisujjad közé (mondjuk tíz), aztán pedig megszámolod, hogy hány villányit tesz ki a sor. (Aki nem tudja, hogy mi a metálvilla, magára vessen.) Ekkora társaságban nem szeretnék bányát látogatni, a kovid az kovid, a parkoló pedig tele van, hogy mondjam finoman, alacsony átoltottságú megyék felségjelét viselő automobilokkal. Sebaj, van alternatíva, elpöfögünk Torockóra, majd Nagyenyedre, az út szép, tele van vadregényes látványosságokkal – Tordai-hasadék, Székelykő, Kőköz. Torockóról amúgy is sokat hallottam, de érthetetlen módon sosem jártam ott, pedig… Pedig milyen érdekes hely. És milyen jól megy a turistacsalogatás is. Vagy inkább döcög? Egyik ház pincéje ajándékbolttá van alakítva (több házé is, de most egyikről szól a dal). A bejárat előtti árukavalkádban megpillantom a román nyelven feliratozott hűtőmágneseket. Belépek, megkérdezem, hogy magyar feliratú van-e esetleg. Persze, hogy van. Naná – gyere csak be a boltba, hagyd itt a pénzed, mindent kapsz, amit kérsz. Kollégám gyorsan megtalál két bögrét, aminek díszítését nem tudja hova tenni.

– Korondi? – kérdezi.

– Korondi – érkezik a válasz.

Egyszerre mondjuk: az nem lehet. Magamról annyit: hatéves korom óta tudom, hogy milyen a korondi cserépminta, és hogy milyen a Korondon gyártott nem korondi cserép.

– Hát, hozzánk onnan érkezett – mondja a fiatal árus.

Oké, ez lehetséges. Szerintem Kínában korongozták, de mindegy is.

– És mennyibe kerül?

– Ott a cetli rajta, tíz lej.

Így is van, a bögrén ott a ragacsos cetli, azt írja rajta: 10. Elkérem kollégámtól a népművészet e remekét, forgatom, belenézek: belül egy másik cetli virít, azt írja rajta: 5.

Megegyezünk darabonként 8-ban. Magam csak egy hűtőmágnest veszek, ebből az 5 lejből is lealkuszom 1-et. Hogy miért? Hát – hogy legyen egy jó napunk. 2 lejt alkudni már pofátlanság lenne. Egy lej = hetven forint…

Nagyenyed. Ha már itt vagyok, megnézném, körbefotóznám a megújuló, városközpontban lévő templomot. A belépésnek semmi akadálya, megnézem ezt, megnézem azt. Belépek a templomba. Megjelenik egy figura, filmekben – és baromfiudvarokban – látott hessegető mozdulatokkal próbál kikergetni.

– Békesség istentől! – üdvözlöm.

– Menyenek ki!

– Újságírók vagyunk – próbálom enyhíteni a helyzetet.

– Menyenek inen! Itt sántiér van! Nem láták a feliratot a kapún?!

– Nem láttuk.

– Itt sántiér¹ van, felújítás, de végül is csináljanak, amit akarnak, én nem láttam magukat!

És ezzel el is tűnt, úgy, ahogy megjelent.

Nem tudom, hogy ki fogadott és kergetett el. Nem éjjeliőr volt, az biztos. A kapun valóban virított egy „Belépni tilos” felirat – de azt csak akkor látni, ha a kapu be van csukva.

Bírságoljanak meg, essen a fejetekre egy tégla, mit érdekel engem, hüje analfabéták.

[1] építkezés

Király Farkas