Nagyon sokszor hallottam nagymamámtól a szólást: Magad, uram, ha szolgád nincsen. Ha erre gondolok, még most is hallom a hangját, ami a húsz év alatt, amióta ő jobblétre szenderült, igencsak megkopott. Ha valamihez szükségem lett volna egy segítő kézre, de ő nem ért rá, és megkérdeztem, most akkor ezt miként csináljam meg, mindig ez volt a válasz. Viccesnek tűnt, és soha nem láttam benne semmiféle nevelést. Pedig utólag visszagondolva, a nevelésem alapjai voltak ezek a szavak. Nagyon igyekeztem mindent megoldani. Gyorsan, pontosan, magamnak. Persze arra is megtanított, hogy mindig minden segítség árát meg kell fizetni, soha nem maradni senki adósa. Ezek olyan dolgok, amiket nem felejtünk el, és akit így nevelnek, az ezt tovább tudja adni. Jó esetben. De nincs mindig jó eset, sokan belezavarodnak a nevelésbe, az életbe, mert azt a bizonyos vezérfonalat, amit a kezükbe adtak valamikor gyermekkorukban, elveszítik. Gyakran gondolok rá, mennyire áldásos állapot volt az, hogy a nagymamám közelében nőhettem fel. A legkeményebb asszony volt, akivel találkoztam. Megtörni talán csak egyszer láttam, amikor negyvenöt év házasság után elveszítette a férjét. Az érzéseit, a mosolyát csak a szemeiből olvashatta ki, aki ismerte, mert az arcán csupán a kemény ráncok látszottak, és az a súlyos teher, amit még csak most kezdek érteni. Mert ő maga is így élt, a magad uram törvénye szerint. Ami kicsit sem egyszerű. Az elfogadás sokkal nehezebb, mint azt gondolná az ember; adni ezért jobb mindig, mint kapni.

Nehéz dolgokat tanulunk az élet során, mindenki annyira nehezet, amilyet el tud viselni. A segítők pedig mindenkihez megérkeznek, gyakran csak oda kell hozzájuk fordulnunk. Ezt az odafordulást pedig a saját erőnkből kell megtanulni. Jó sok pofon csattan el ezekben az odafordulásokban, hiszen mindenki tapasztalja az élete során, hogy gyakran akkor marad egyedül, amikor a legnagyobb szüksége volna valakire. Mert hiszen mikor lehetünk valaki felé teljes bizalommal, mikor vélhetjük úgy, hogy egy számunkra kedves személy nem hagy cserben? Szinte soha, mert emberek vagyunk. Még az sem biztos, hogy a cserbenhagyás szándékos, lehet, csak úgy hozza a másik élete.

Velem nagyon sokszor történt ilyen. Számomra fontos emberek tűntek el mellőlem, vagy csupán kihátráltak a közös történetből. És persze olyan is megtörtént, hogy ellenem fordultak. A felállás ilyenkor sosem könnyű, s az ember megszokja, megtanulja kezelni a helyzeteket, elengedni azokat, akiknek mennie kell. Nekem leginkább akkor nehéz, ha rászánom magam a segélykérésre valaki olyantól, akiben bízom, s az elfordul. Ilyenkor jut eszembe a mondat, amit olyan sokszor hallottam, és szomorúan, de addig keresem a megoldást, amíg meg nem találom. – S e mondat másféle nevelést is magában hordott, de az egy következő történet lesz.

Lőrincz P. Gabriella