Gyere!, néz a szemembe. Bátorít.

Figyelj csak, inkább legközelebb, de legközelebb feltétlenül!, mondom neki, miközben pontosan tudom, hogy nincs legközelebb. Vagy ha van, az a beláthatatlan, nyúlós jövőbe húzódik, valamikor, amikor majd alkalmas leszek rá, valamikor, amikor rá tudom szánni magam. Az időmet. Mi mindenről maradtam le így, hány barátságom fakult meg ezért… Mert halogattam. Jobb esetben ígérgettem, rosszabb esetben még azt sem. Nem vettem részt a mostjukban.

Megyünk?, nézek évekkel később, egészen pontosan július utolsó csütörtök estéjén valakinek a szemébe. Bátorítom. Hosszú még a nap. Pedig nagyon is rövid, mindjárt hét óra van, előttem sorjáznak a tennivalók, bennem viszont erősen lüktet a vér. Menni, minden napba beépíteni valamit, amitől a síkságból legalább lankás dombság emelkedik odabent, amitől felismerem majd egy hét múlva is azt a napot, mert saját arca lesz. Szeretem, ha a napjaimnak arcuk van.

Prózai tennivalóimra gondolok. Ha átnézek rajtuk, magamon nézek át. Legyek inkább a figyelmeztető bójám, iránytűm, mérjem fel a kockázatokat, mérlegeljem, mi fér az estébe és mi nem, és ami belefér, az minek az árán, fújom a régi leckét – aztán megrántom a vállam: kit érdekel. Majd csak behozom, legfeljebb kicsit később ér véget a nap, vagy felkelek hajnalban.

Megismétlem tehát a kérdést: Mehetünk?

Menjünk!, bólint a másik, nyilván ő is átgondolta, ez a válasz mennyit ér.

Fél óra múlva már a víznél vagyunk. Csendes a part, visszahúzódtak a napközben ott pihenők, hazamentek vacsorázni, készülni a másnapra. Talán voltak, akik itt ölelkeztek először, de meglehet, hogy olyanok is jártak itt, akik éppen ma köszöntek el végleg egymástól. Békével talán azok tudnak szétválni, akik már nagyon belefáradtak a semmibe, megkönnyebbülve pedig azok, akiknek a markában már új indák vannak. A legtöbbje azért inkább keservesen.

Először csak a homokos parton állok, észak felé nézek. Figyelem a vizet: ahogyan távolodik tőlem a világ, a mozgófilmem egyre inkább mozdulatlan képpé változik. A túlpartot már csak színes képeslapnak látom. Aztán balra fordítom a fejem: vörösödik az ég alja, a lenyugvó Nap fénye átfesti a fákat, a pici házakat a tó partján. Kibújok a sarumból, készülök az első találkozásra a vízzel. Megszentelt pillanat. Először csak térdig szoktam belemenni, ott megállok, hagyom, hogy a bőröm a vízzel beszélgessen. Aztán picit beljebb, de még mindig farmersort van rajtam. Apró buborékok lepik be a combomat. A víz éppen jó, nem hideg, nem túl meleg, nem zavaros, volt ideje leülepedni. Erre a leülepedésre várok most én is. Visszamegyek a homokos partra, elindulok a bokáig érő vízben az alábukó Nap irányába, a hullámok mosta homokban: szeretném elcsitítani a zörejeket a fejemben. Sokszor érzem azt a nap végére, hogy túl sok a zaj bennem, és ezektől nem hallom meg a saját hangomat. De itt minden megváltozik, helyére kerül.

Amikor már lecsendesedtem, fürdőruhára váltva úszni kezdek. Ilyenkor a felhőkben, máskor a víz feletti levegőbe vetítve gyakran látom meg egykori szeretteim arcát. Úgy úszom feléjük, ahogy apa felé úsztam, amikor úszni tanítgatott, és amikor még pár vacak kis megtett méter maga volt a világ. Van valami rejtélyes és álomszerű ebben: másképp zajlik az idő is. Néhány karcsapásba, lábtempóba évek sűrűsödnek össze, egyszerre látom az egész történetünket, s az emlékeim, mintha összecsavart felhőfüggönyt terítenék szét, befedik az eget, a tó vizét. Hogy is fér bele pár másodpercbe ennyi minden, nem tudom. Nem magukhoz hívnak, hiszen nekem még jócskán van itt dolgom, csak hunyorgásukkal, mosolyukkal jelzik, hogy ott vannak nekem, nem hagynak cserben ám!

Szeretem ezeket a titkos találkozásokat, de azért egy idő után visszafordulok a part felé, az igazi partom felé, ahol rám várnak. Leterítem a törölközőmet az egyik üres nyugágyra – nem keresem még a beszédet, de nem is kérik számon tőlem. Az együttlét is beszélgetés. A sósmogyoróevés is. Kérsz? Kérek hát.

Parti kövekből, vizes homokból, összegyűjtött esti fényekből, magocskákból, beváltott ígéretekből építem most-váramat. Az lenne a jó, ha olyan magas lehetne majd egyszer, hogy még létráról se érjem el a tetejét.

Mirtse Zsuzsa