Nem szentjánosbogár az, hanem rózsabogár, mondom magamnak, nehogy eltévesszem. Néha összekeverem a nevüket, pedig egyáltalán nem hasonlítanak egymásra – ám mindkettőnek a fénnyel van dolga, biztos azért.

Vasárnap délután van, egy földre terített, puha takarón olvasok. Jólesik hason feküdni. A nyitott ablakon aranyfényű, smaragdzöld bogár téved be. Nemrég volt rajzás, de azok még aranyos rózsabogarak (Cetonia aurata) voltak: kisebbek, a páncéljuk is egyenetlenebb, megtörik rajtuk a fény. Tucatjával fogdostam össze őket. Aki most repült be az ablakon, már nem közéjük tartozik, csak hasonlít rájuk, de nagyobb, simább a páncélja, csillogóbb, és a hasa is zöld. Ő a pompás virágbogár (Protaetia speciosissima). A takarón mászik éppen, a könyvem mellett. Igazi könyvet olvasok. Úgy mondom ezt, mintha valami nagy tettet hajtanék végre, mintha csatába mennék. Igaz, könyvet olvasni lassan valóban lázadásnak számít, máshonnan nézve archaikus cselekedetnek; akik ezt teszik, nem nyugodnak bele abba, hogy apránként, alattomosan valamit megint elveszítünk. Mégis abbahagyom egy kis időre az olvasást, mert olyan történik most, ami ritka pillanat, igazi kiváltság: a tündöklő bogarat egészen közelről láthatom. Ugyanaz az izgalom kap el, mint amikor a fűben fekve leskelődöm, ahogy feltárul előttem a világ rejtettebb része. Nem vesz tudomást rólam, mintha nem is léteznék. Talán túl nagy vagyok neki, érdektelen tereptárgy, igaz, nem is mocorgok, hogy ne zavarjam. Minden apró részletét szeretném megfigyelni. Tökéletes szerkezet, lenyűgöz az összehangoltság, amellyel az ízelt lábának különböző részeit, valamint a csápjait mozgatja. A csillogás, a szépség nem menti meg őt, ha itt marad, ha engedem tovább sétálni, pár perc múlva éppen talán én leszek az, aki óvatlanul összetaposom. Így járt már néhány a rajzás alatt, mindegyik roppanás megviselt. Akit lehetett, megmentettem, de annyian voltak, hogy az összesre nem tudtam vigyázni…

A rózsabogár tündöklő, ékes, de csak a külvilág fényét tudja visszatükrözni: sötétben ez a tudás mit sem ér. A rózsabogarat csak csodálni lehet.

Létezik azonban egy másik élőlény is, a nagy szentjánosbogár (Lampyris noctiluca), aki viszont magából bocsátja ki a fényt. Ő maga a fényhozó, a fényt adó. Hosszúkás, barnás színű, csak a potroha alja világít. Mocsaras, lápos vidékeken vagy nyirkos erdőkben él, csapatokban. Június végén, amikor a lombok árnyai között világítanak, akár kísérteteknek is hihetnénk őket, pedig csak a násztáncukat járják: a nőstények világító lámpácskákként hívják szerelemre a hímeket. A szentjánosbogár amúgy nem látványos bogár; amíg nem jön el az ő ideje, az éjszaka, addig teljesen jelentéktelennek tűnik, de amikor a sötétség lesz az úr, megmutatja erejét: világítani kezd. Igaz, csak néhány napon keresztül képes erre, de akkor is lenyűgöző. Ha választhatnék, biztosan szentjánosbogár szeretnék lenni – és adni a fényemből másoknak is.

Amikor kislány voltam, sokszor éreztem azt, hogy nincs saját fényem. Hogy csak visszatükrözni tudok. De vajon miért? Pedig van bennem tűz, világmozgató vágyak, de mintha leszigetelne valami, sőt, mintha ezt a valamit én építgetném magam köré. Miért bújok páncélba? Mi elől védem magam? Miért csak mások fényei világítanak meg? S vajon meddig kell hordanom ezt a páncélt, mikor tudok majd kiszabadulni… Mikor – és hogyan.

Nem tudom azóta sem, hogy megszabadultam-e végleg, sokszor inkább azt érzem csak, hogy időnként sikerül kibújni belőle. Amikor szeretek, amikor verset írok. Amikor összehajtom a napon szárított ágyneműt, amikor törött bögrét ragasztgatok, vadgesztenyét gyűjtök a Kiscelli kastély előtti dombon, erdei ösvényen futok, karkötőt fűzök fagyöngyökből, vagy cseresznyét magozok a teknősöknek. Amikor megfogom valakinek a kezét, mert éppen fél, és a sötétben világítok neki, hogy lássuk, merre lehet biztonságosan haladni. Mert mégiscsak van valami titkos kapcsoló bennem, amelyet át tudok állítani, amikor másnak van szüksége a fényre. Olyankor, de leginkább olyankor – megtalálom azt a kapcsolót.

Jó lenne úgy élni, hogy saját fényünk legyen, mint a csillagoknak… – gondolom, miközben óvatosan a tenyerembe teszem a gömbölyű, aranyfényű, smaragdszínű bogarat. Kiviszem a levegőre, hadd repüljön, hadd menjen vissza az övéihez, a fényesekhez.

Mirtse Zsuzsa