Mielőtt ránk törne a járvány negyedik hulláma, és minden utazási tervünket zárójelbe tenné, június végén ellátogattam Lengyelországba. Szokásomnak megfelelően (talán tizedik alkalommal) ezúttal is megálltam a lengyel–szlovák határon hömpölygő Dunajec folyónál, kétórás tutajozásra. Az utasok biztonságáról két, gurál népviseletbe öltözött tutajos gondoskodik, akik bevezetést nyújtanak a helyiek világlátásába, paraszti humorába. (A gurálok önálló nyelvjárást beszélő, a Tátrában évszázadok óta zárt tömbben élő népcsoport, ugyanakkor a lengyel nemzethez tartoznak.) Tutajosaink tréfákat mesélnek, csáklyájukkal játékosan lefröcskölik a női utasokat, közben pedig tömören felhívják figyelmünket a fontosabb látnivalókra.

Például az egyik gázlónál, ahol a folyó négy-öt méteresre keskenyedik, mindkét partján egy-egy laposra kopott sziklával, a csáklyás fickó elmondja, hogy a hagyomány szerint egyszer a hírhedt zsivány, Jánosík éppen ott menekült meg az őt üldöző pandúrok elől: botját a lengyel oldalon a sziklára támasztva – akár egy rúdugró – sikeresen átlendült a habok fölött a szlovák oldalra. A szikla felületén most is jól kivehető egy kerekded mélyedés: na, az Jánosík botjának nyoma.

Nagyvonalúan túlléphetünk azon az apróságon, hogy a 18. században élt Jánosík nem a víz szlovák oldalára ugrott át, hanem a magyarra – hiszen háromszáz esztendővel ezelőtt a Dunajec a történelmi lengyel–magyar határon folyt. Sokkal tanulságosabb, ha megvizsgáljuk a kérdést: ki volt Jánosík? Nos, valós történelmi személy, a leghíresebb szlovák betyár; teljes nevén Juraj Jánosík, akit Juro becenéven is emlegetnek, magyarul pedig Jánosik Györgynek is mondják. A hivatalos pozsonyi álláspont szerint a közép-európai Robin Hood figuráját testesíti meg: egy romantikus alak, a szlovák népi hős.

1688-ban született a felvidéki Terhely községben, Trencsén vármegyében. Gyermekkorát a falu környéki tanyavilágban töltötte, majd tizennyolc évesen önként jelentkezett II. Rákóczi Ferenc kuruc seregébe. Amikor 1708-ban a trencséni csatában a labanc csapatok vereséget mértek a magyar seregre, Jánosík fogságba esett, és az osztrákok kényszerrel besorozták a császári seregbe. Szegénynek akkor kapott gellert a sorsa. Első császári beosztása szerint börtönőr lett a bitcsei várban, ahol megismerkedett az egyik rabbal, bizonyos Tomás Uhorcík zsiványkapitánnyal. S az még csak hagyján, hogy megismerkedett, de egyenesen össze is barátkozott vele… Uhorcík három évvel később sikeresen megszökött a fogságból, az egyenruhát már korábban levetett Jánosík pedig rögvest csatlakozott a bandájához. Tényszerűen tudjuk, hogy 1711. szeptember 29-én tette le Uhorcík előtt a zsiványesküt. Attól kezdve előbb lovakat csempészett Lengyelországból, később pedig megválasztották a zsiványok kapitányává. E magas tisztségét azonban csak néhány hétig töltötte be, mert 1713 kora tavaszán a liptói pandúrok elfogták. A bírósági tárgyalás előtt megkínozták, majd fosztogatás és a Rákóczi-szabadságharcban való részvétel vádjával halálra ítélték, és március 18-án Liptószentmiklóson kivégezték.

Életéről és kalandjairól csakhamar legendás történetek egész sora született. Amikor egy évszázaddal később megkezdődött a szlovák nemzeti jelképek módszeres kialakítása, a népi kultúra előtérbe kerülésével Jánosík is nemzeti hőssé lépett elő. (Az a fejezet persze elsikkadt, hogy Jánosík tizennyolc évesen Rákóczi kurucai között harcolt.) A lócsempész zsivány azóta is ott díszeleg a magasságban, akár egy oltárkép. A legelső egész estés szlovák film, a százkét évet élt Jaroslav Siakel 1921-ben készült alkotása is a „a hegylakók kapitánya” életét dolgozza fel, Jánosík címmel. Az UNESCO ezt a némafilmet (egyetlen megmaradt kópiáját ötven éven keresztül egy chicagói garázsban őrizte egy magánszemély!) nemrégiben a világörökség részévé nyilvánította. Az 1944-ben kibocsátott ötszáz koronás bankjegy előlapján Jánosík arcképe szerepelt. 2008-ban pedig a szlovák védelmi miniszter ünnepélyesen őrnaggyá léptette elő… Az utókor néha még a saját korunknál is érthetetlenebb.

Zsille Gábor