A kézügyesség sajnos nem az én talentumom. Sokszor néztem csodálva a lányos anyukákat, micsoda angyalujjakkal készítenek babaruhát, frizurát, fűznek gyöngyöt, tesznek sok csodát. Én már kisgyermekként sem értettem az ilyesmihez, és nem is tudott lekötni. Amikor rájöttem, hogy nem megy, egyszerűen kerestem olyan elfoglaltságot, ami jól sikerült és örömet okozott. Kivétel volt a varrás. Varrni, hímezni, kötni, horgolni szerettem. Bár nem mondanám, hogy tökéletesen megtanultam, de valamiért az a világ közelebb áll hozzám, mint a többi kézműves dolog.

Az általános iskola elvégzése után felvételt nyertem színész–rendezői szakra egy szakközépiskolába. Nagyon örültem, de rövid volt az öröm. A család közölte, hogy ezt nem támogatják. Azt ugyan elnézik, hogy az ifjúsági stúdióval színpadon bohóckodok, de színésznek tanulni, azért mégiscsak meredek, és anyagilag nem járulnak ehhez hozzá. Hisztiztem, sírtam, kiabáltam, ahogy egy tinihez illik, amikor nem az akarata szerint mennek a dolgok, és azt hittem, összedől a világ.

Végül össze is dőlt, újat kellett építeni. De a szeptemberi tanévkezdés vészesen közeledett. A családdal nem egyeztetve elindultam az egyik szakközép felé, vittem a papírjaimat, és jelentkeztem szabó–varró szakra. Életem egyik legmeredekebb döntése volt. Kamasz fejjel, neki a világnak, el akartam dobni minden álmomat. Gondoltam, beülök majd egy varrodába, és ott fogok sínylődni egy gép mellett, sem színpad, sem irodalom nem lesz a közelemben.

Varró pályafutásom nem volt hosszú, mindössze egy évet jártam ebbe az iskolába, ahol szívesebben szerveztem iskolai rendezvényeket, divatbemutatót – bármit inkább, mint a kötelezőt. Valójában addig szerettem varrni, amíg nem volt muszáj. Már a félév elején tudtam, ez nem az én világom, bár a gyakorlati órákon mindig részt vettem, meg is csináltam, megtanultam, amit kellett, de kiveszett belőlem a kreativitás, már nem voltak ötleteim.

A következő évet másik iskolában folytattam, és legalább húsz évig tűt sem vettem a kezembe. Ha elszakadt valami, inkább eldobtam, vagy megkértem valakit, hogy varrja meg, pedig pillanatok alatt meg tudtam volna tenni. Egyetlen gomb felvarrása is nehezemre esett. Aztán a világjárvány változtatott ezen is.

Épp leszedtem a hatalmas csokor levendulát, kikötöttem őket száradni, és azon gondolkodtam, mit kezdek ennyi virággal. – Akkor jött az ötlet, hogy veszek egy varrógépet. Hiszen tudok varrni, és már nem kötelező. Miért is ne? Találtam egy kedvemre való alapgépet, ami kisvártatva meg is érkezett. Addigra vettem szebbnél szebb anyagokat, és varrni kezdtem. Varrtam terítőt, kicsi levendulás párnákat, mindent, ami elszakadt…

Visszatérésem a varráshoz átszakított egy gátat. Olyan sok év után nem tehernek éreztem, hanem szórakozásnak. Eszembe jutott az iskola, a tanáraim, akikre jó visszagondolni. Emlékeim közül előbukkantak a géptan órák és minden, amit az egyetlen év alatt elsajátítottam. Eszembe jutott nagymamám, aki az első öltéseket tanította nekem, és aki először tanított varrógéppel varrni. Itt kattog a lábbal hajtós gép hangja a fülemben ma is. Az öltések barátságosak lettek – ahogyan sorakoznak egymás mellett, az költészet, olyanok, mint a szavak egy szép versben.

Lőrincz P. Gabriella