És végre leszakadt az ég. Erre vártunk. A többhetes hőség után úgy kellett ez, mint tikkasztó gyász után egy új szerelem, mint az egyre hosszabbra nyúló séták után a végre-csók, amelytől hirtelen lélegezni kezd az ember újra. Egy teljes napon át esett, meg még éjszaka is.

Reggel autó jön értem, Iszkázra készülünk szerkesztőtársaimmal (Magyar Napló irodalmi folyóirat), a Nagy László Emlékházba. Július 17-e van, Nagy László éppen ezen a napon született, 96 évvel ezelőtt.

Hajnali fél hatkor szólal meg a telefonébresztő, de nem bánom, mert alapvetően szeretek hajnalban kelni. Annyira izgatott vagyok, hogy még az eső sem veszi kedvemet. Mondjuk egyébként sem venné, mert az eső jó. És szép is. Amikor korán reggel beülök az autóba, még nyolc óra sincs, és még bizony, szemereg. Vajon ki fog tisztulni délre az ég? Mert ez azért nem mindegy. Rögvest az első mozdulatot elvétem: kizárom a sárga, napraforgós szoknyám szélét az ajtó mögé, úgy negyven centis részen sáros esővíz verődik fel rá az első pár méteren. Amikor észreveszem, már késő. Megállunk egy pillanatra, amíg kinyitom az ajtót, kiszabadítom a szerencsétlenül járt darabot. Majd az első benzinkútnál kimosom folyékony szappannal, meleg van, megszárad rajtam. Így is teszek. A következő megállásnál megtelik a kocsi: innentől kezdve már négyen megyünk tovább. A hangulat pompás, irodalmi ügyek és villámtréfák váltogatják egymást.

Közeledünk, most nézzek ki jobbra, már látszik a 431 méter magas, vulkáni tanúhegy, a Somló bazaltkúpja. Hányszor megmásztuk… Hirtelen beélesedik az összes, hozzá kötődő emlékem. Most alig látszik belőle valami, tejfehér köd lepi be. Amikor kiszállunk az autóból, az eső is eláll, kitisztul az ég. Rendelni sem lehetne jobb időzítést.

Iszkázra menni mindig ünnepszámba megy. Vizes szoknyában is. A koszorúzás előtt van időm még végigjárni a falu legszélén álló emlékházat, kinézek az utcára nyíló, fakeretes ablakon is: a napfény hamar felszárítja a párát, előtűnnek az aranyló búzamezőn sorjázó szalmabálák. A kertben az anyaföldemen állok, mégis azt érzem: most nagyon magason vagyok.

Jó újra látni egymást, azokat is, akikkel csak ezen a napon találkozunk: a költő családjának tagjait, irodalomtörténészeket, alkotókat, és az iszkázi embereket. Somlói juhfark kerül a poharakba délután, tényleg érezni benne a hegy erejét.

Az ünnepség ékköve egy különleges könyv bemutatása: Nagy László és Szécsi Margit egymáshoz írt verseiből válogatta össze a költő fia, Nagy András; a versek Jánosi Zoltán irodalomtörténész elemző tanulmányával kiegészítve jelennek most meg. Ő mutatja be a kötetet is, a negyedik útitárs. Utána még beszélgetünk, tartogatjuk az időt, kivel mi történt, aztán végül mégiscsak el kell indulni, hosszú az út visszafelé.

Ha nem sietünk, álljunk meg még a Kálvária-dombnál, Magyarpolányban, ajánlja szerkesztőtársunk, ha szépet akarunk látni, hát ott azt fogunk! Lecsapunk a lehetőségre, arra vesszük az irányt. Pár perc múlva boltozatos tornácú, oszlopos hosszúházak között, a Bakony legszebb falvában járunk. Feltekintünk a lépcsősor tetejére. Az igaz út legtöbbször meredek. A lépcsősor mellett az öt stáció meszelt falú, vasrácsos fülkéiben szinte ember nagyságú, faragott faszobrok a fájdalmas rózsafüzér öt titkát jelenítik meg. Lassan haladunk felfelé, befelé, hiszen közben a saját állomásainkat is újraéljük, végigjárjuk. 153 lépcső vezet fel a dombtetőig – eszembe jut, hogy éppen ennyi írást válogattam össze az egyik kötetemben is. Éppen százötvenhármat. Senkinek nem mondtam el, hogy miért, csak én tudtam: azért, mert ha a számokat összeadjuk, kijön a kilences, a legfontosabb számom. A háromszor három. Sosem gondoltam volna, hogy ez a szám még egyszer szembejön velem, és éppen egy Kálvária-dombon, de ezt az egybeesést most nagyon fontosnak érzem.

A domb tetejéről a Bakony lankáira látni, béke és csend van bennem. Mindenkim közel van hozzám.

Mirtse Zsuzsa