Rockenbauer Zoltán művészettörténész, kurátor, a Francia Köztársaság Nemzeti Érdemrendje, valamint Becsületrendje kitüntetettje. Pályája kezdetén magyar–könyvtár-, később néprajz szakon végzett, majd két évig állt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának élén. Az augusztus közepéig látható párizsi magyar kubista kiállításhoz kapcsolódó előadásáról, francia–magyar kulturális kapcsolatokról, a művészetek terén fellelhető közös gyökerekről kérdeztük. – Csanda Mária interjúja.

Csanda Mária: Hogyan került kapcsolatba a francia művészettel, irodalommal, és milyen fordulópontokat jelölne meg, melyek ezen az úton előre vitték?

Rockenbauer Zoltán: Már gimnazista koromban nagy hatással volt rám a francia kultúra, elsősorban a modern képzőművészet, az egzisztencialista irodalom, kisebb mértékben a film is. 18 évesen vittek el katonának, és ott kezdtem el autodidaktaként franciául tanulni, hogy a 11 hónapot valahogy értelmesen kitöltsem. Leszerelés után ezzel az alapszintű nyelvismerettel utaztam ki turistaként Párizsba, ami minden korábbinál nagyobb élményt jelentett számomra.

CsM: A jelenleg Párizsban látható Wanted / Lost & Found – Az elveszett magyar kubizmus nyomában címen létrejött kiállítás egyik kutatási területe az Académie de La Palette intézményéhez kötődik, ahol magyar festők is tanultak, mit tudhatunk erről?

RZ: A „La Palette” 1912 és 1914 között a legfontosabb kubista magánakadémia volt Párizsban, a fiatal magyar kubista generáció is döntően ide járt tanulni francia mesterekhez. Barki Gergely művészettörténésszel bő másfél évtizede dolgozunk együtt, számos kiállítást hoztunk létre Magyarország városaiban, Bécsben és Brüsszelben. 2013-ban Allegro Barbaro címmel mutattuk be a párizsi Musée d’Orsayban a múlt század eleji modern festészet és Bartók Béla kapcsolatát. Azóta dolgozunk a szinte teljesen elveszett magyar kubizmus újrafelfedezésén, a tervek szerint 2023-ban nyílik majd meg kutatásaink nyomán a többszáz művet felsorakoztató kiállítás a Nemzeti Galériában. A mostani tárlat, amely a párizsi Magyar Intézetben látható, részint ízelítő a fellelt művekből, részint az elveszettnek hitt alkotások reprodukcióinak bemutatása a megtalálásuk céljából. A kiállítást Barki Gergely hozta tető alá, én a francia és helyi magyar közönségnek tartottam előadást a témáról.

 CsM: Korábbi munkáiból néhányat kiemelve foglalkozott a Nyolcak festőcsoporttal, Szervátiusz Jenő és Tibor munkásságával, Márffy Ödönről és feleségéről írt könyveket, az Apacs művészet című kötetben pedig a képzőművészet, irodalom és zene kapcsolódásait vizsgálta a 20. század elején, az új irányzatok születésének időszakában. Mennyiben összefoglalások ezek a munkák, és milyen új nézőpontok tárultak fel akár a szerző számára is?

RZ: Márffy Ödön festőművészről életmű katalógussal kiegészített nagymonográfiát írtam – ez volt a doktori disszertációm témája is –, az Apacs művészet című könyvem pedig azt mutatja be, miként kapcsolódott össze a modern zene, festészet és irodalom Magyarországon a XX. század első két évtizedében, elsősorban Ady, Bartók és a Nyolcak festőcsoport kulturális szövetsége révén, majd Kassák és a MA folyóirat köré csoportosulva. Talán nem túlzás azt állítani, hogy csak a reformkorhoz hasonlítható jelentőségű művészi megújulás volt ez a két évtized. Csinszka életét az Ady utáni időszakra fókuszálva dolgoztam fel, könyvem elsősorban már Babits szerelméről illetve Márffy Ödön hitveséről szól. Márffy Csinszka-korszaka a képzőművészet számára ugyanolyan jelentőséggel bír, mint az irodalomban Ady Csinszka-ciklusa.

CsM: Miért fontos két európai nemzet, mint a francia és magyar művészeti találkozása, és milyen eredményekre vezetett az Ön meglátása szerint?

 RZ: A magyar művészek Batsányi óta igyekeznek vigyázó szemüket Párizsra vetni, de gyakran volt egyoldalú ez a szerelem. A XIX. század vége, a XX. század eleje rendkívül termékeny volt számunkra a kulturális kapcsolatok terén, a magyar írók, költők, képzőművészek, zenészek sokkal inkább választották úticélul tanulási jelleggel Párizst, mint a szomszédos – és egyébként igen nagy kultúrájú – Bécset. Sokan szinte kétlaki életet éltek a francia főváros és Magyarország között. Ennek a rendkívül termékeny kapcsolatnak brutálisan vetett véget az első világháború, amit aztán – legalábbis magyar részről – a mai napig fel-felbukkanó bizalmatlansággá fokozott a trianoni szerződés. Bár a francia kultúra hatása nálunk a két világháború között, sőt még a kommunista időszak alatt is jelentősnek mondható, a korábbi felhőtlen viszony többé már nem állt helyre.

CsM: Milyen sikerélményeket említene, gondolok itt a lappangó művek előkerülésére, vagy figyelemfelkeltésre az európai művészettörténet számára, és merre szeretne haladni a további munkáit tekintve?

 RZ: A művészettörténet terén professzorom, Passuth Krisztina vezetésével végzett kutatás, amely a Magyar Vadak című, hazai majd Franciaországban és Belgiumban is sikerrel bemutatott kiállításokon keresztül a korábban alig ismert magyar fauvizmust hozta be a köztudatba, úgy gondolom, jelentős állomás. Ezt követően a Nyolcak művészcsoport tevékenységét dolgoztuk fel, amellyel egyebek mellett Bécsben tudtunk megjelenni. A párizsi Musée d’Orsay először szentelt a magyar festészetnek tárlatot 2013-ban, és több mint 160 ezren látták. A tervezett kubista kiállítástól is komoly nemzetközi érdeklődést várunk. Nem állíthatom, hogy az irodalmi és képzőművészeti múzsa, Csinszka iránt megélénkült érdeklődés az én érdemem lenne, hiszen nagyon komoly munkák születtek az utóbbi időben, elsősorban Zeke Zsuzsanna tollából, de talán sikerült oszlatni azt a ködöt, amelybe Robotos Imre közel ötven éve megírt rosszindulatú könyve burkolta Ady özvegyét. Ami a jövőt illeti: a Műcsarnok kurátoraként folyamatosan dolgozom kortárs kiállításokon, emellett az említett magyar kubizmus kutatása és a 2023-ra tervezett kiállítás létrehozása jelenti a legfőbb munkát. Dolgozom továbbá egy rendkívüli személyiség: író, költő, festő, csavargó életművének feltérképezésén. Kassák barátjáról és ellenségéről, a nemzetközi avantgárd jelentős alakjáról, Szittya Emilről van szó.