Csokitorta
Béla és Ani csokoládétortát ettek a teraszon, Béla hozta a Korzóról, ahol szerinte a legfinomabb cukrászsüteményeket lehet kapni. Ani a csokitortát szerette, lehetőleg minél csokisabbat, így Béla, lelkiismeret-furdalástól hajtva, mert pár nappal később köszöntötte föl Anit születésnapja alkalmából, triplacsokis tortát hozott ajándékba. Mivel vasárnap volt, ráérősen töltötték a napot, a belga csokoládéhab jól tartotta magát a nyári hőségben, és Béla elmerülhetett a történelmi adomákban. Megkedvelte a történelmi legendákat, mióta beiratkozott az esti gimnáziumba.
– Tudja, babácska, honnan tudták a németek, hogy elvesztették a háborút?
– Tényleg, honnan? Hogy megy az ilyen? Szólnak nekik, ők meg elhiszik? Vagy már mindenki meghalt? – ötlött föl Aniban, aki inkább a gyakorlatias tudás híve volt, mintsem a nagy háborúk, forradalmak és pandémiák elemzője.
– Elfogtak egy szállítmány csomagot, ami útban volt a szövetségeseknek. Az amerikai katonáknak küldték hazulról. Az egyikben csokoládétorta volt.
– Provokatív.
– Annak is fölfogható, mert a németeknek már alig volt mit enni. De nem provokáció volt. Ezek tényleg csupa luxuscikket küldözgettek a frontra!
– Nekem volt egy nagybátyám – toldotta meg Ani –, akinek az apja francia fogolytáborba került. Onnan küldte haza a kaját a családnak, így élték túl a háborút.
– Ritka szerencsés. Tudni kell jó helyen, jó időben fogságba esni.
Ani tányérokkal, villákkal megterített, és felvágta a tortát. A vágásfelületen a tejcsokoládékrém márványosan keveredett tejszínes-fehércsokis habbal.
– Nagyon finom torta – dicsérte Ani.
– Nekem is ízlik – és ettek tovább csöndben, majd néhány szelet elfogyasztása után Ani elgondolkodott:
– Azért nekünk nagyon jó.
– Igen.
– Általában is, de ez a csokitorta jelképezi a külön, szerencsés világunkat. Itt ülünk a világjárvány és a válság közepette az új házamban, szép kertben, és csokitortát eszünk békés hangulatban. Igaza volt a Buddhának, amikor azt mondta, hogy a szív határozza meg a létezőket. Gondoskodni kell róla, hogy az embernek derűs maradjon a hangulata, az anyag pedig kialakul hozzá.
Béla érezte, hogy ez a tömör eszmefuttatás sokrétegű, de nem volt kedve felfejteni a sok réteget. Egyelőre annak örült, hogy Ani örül az új házának, melynek falait ő rakta, sőt, ő tette be az ablakokat, burkolta a konyhát, fürdőt és a teraszt. Igaz, a teraszt jóval később, de hát voltak máshol is elmaradt munkái, kemencerakás, kerítés félben, amiért már nagyon üldözték a megrendelők. Így csak annyit mondott:
– Igen.
– Kér még egy szeletet?
– Nem, babácska. Vigyázok a súlyomra, hogy jobb legyen az immunrendszerem. Jó lesz magának holnapra.
Másnap Ani már korán reggel örült annak, hogy csokitortát fog reggelizni. Nem sznobságból, hanem afféle gyerekes örömmel. Eszébe jutott néhai férje is, aki évente egyszer, újévkor kaviárt reggelizett pezsgővel, de az evéssel mindig megvárta, amíg valaki tanúnak érkezik, mert a lényegnek azt tartotta, hogy lássák mások, és elterjesszék róla, hogy ő kaviárt reggelizik pezsgővel. Ani vette neki a kaviárt rendszerint, pezsgőt pedig mindig kaptak ajándékba valahonnan.
Ani felkelés után kivette a tortát a hűtőből, hogy a megfelelő hőmérsékletre melegedjen, amíg készülődik. A torta igényes cukrász remeklése volt, szív alakú, és még pont megvolt a dekorációt tartó része: mogyorókrémes drazsé igazgyöngynek álcázva, szív alakú marcipán, finoman megmunkált fehér rózsa, melynek szárított tojáshab szirmain rózsaszín pír fénylett. A szokásos reggeli tea után látott hozzá Ani a tortához. Ma is megállapította, hogy tényleg a Korzón lehet a legfinomabb süteményeket kapni. De hozzátette azt is:
– A torta finomabb volt, amikor együtt ettük.
Szilágyi-Nagy Ildikó