Létezik közeli messzeség. Vagy távoli közelség, még nem tudom pontosan, egyszer majd eldöntöm, hogy nevezzem ezt a – talán érzést, talán érzékelést. Egyszerre van közel s távol a két Duna-ág összefolyása, egyszerre van itt és ott az eper a fán, a kagylóhéj a parton, az íriszemen tükröződni szerető arc. Ezt itt tanultam, tanulom, gyakorlom átfolyatni magamon. Hegyi ember vagyok, a síkot nemigen kedvelő figura, de a Kisalföld valahogy más benyomást kelt bennem, mint a többi lapály. Láthatatlan dombjai-hegyei lehetnek, talán azért.

Tizenhárom. Nem egy makulátlan szám, ennél rosszabb talán csak a 666 lehet. Az ókori Rómában úgy tartották, hogy a 13 a halál és a rombolás előjele. A skandináv mitológia szerint ha egy asztalhoz 13 ember ül, az szerencsétlenséget hoz. A keresztények úgy tartják, hogy a 13-as szám azért hoz balszerencsét, mert Jézus utolsó vacsorájánál ennyien voltak jelen. Hamurappi törvénykönyvéből hiányzik a 13-as pont – ezek szerint a babona már a kereszténység előtt létezett. Jártam olyan szállodában, ahol egyszerűen kihagyták a 13. emeletet. Mi több, a Forma 1-ben sincs 13-as számú autó.

Gondoltam arra: kihagyom a XIII. Véneki Alkotótábort. Elvégre mi baj származhat abból, ha idén nem jelenek meg ott? De aztán győzött a baráthiány, az elzártságundor és a többi hasonlóan forró-bugyogó kovidindulat, hát mégis felkerekedtem, és kitoltam magam a Szigetköz keleti csücskénél fekvő Vénekre.

Ahol, tizenhárom év ide vagy oda, senkivel nem történt semmi rossz. Idén sem. Kicsi a hely ahhoz, hogy bárki is nagy kalandba fogjon és veszélybe sodorja magát vagy másokat, és kicsi a létszám is ahhoz, hogy túlbulizzuk az észszerűség határait. Na jó, talán csak egy kicsit.

Véneken három napra kitágul az ország, határon belül lesz a határon túl, vagy inkább határtalanná válik a világ, a táborozók elhoznak magukkal egy-egy darab Erdélyt, Dél- és Felvidéket, amit aztán itt hagynak, cserében magukkal visznek némi Kisalföldet. Jól működik ez, tizenharmadszorra is.

Véneken kitágul a téridő. Mintha-mintha bátortalanul, óvatosan gyökeret eresztenék ebbe a tájba – én, a sok-gyökerű-gyökértelen.

Persze a tökéletesség elérhetetlen. Az eper egyik fán túlérett, szikkadt, a másikon még éretlen. Az ártérben vékonydongájúak a szúnyogok, viszont rengetegen támadnak. Kellemes idő van, de nem-messze-sem-közel ólomhabok tolonganak a kék égre, villámot vetnek, dörögnek istenesen. Sietve keresek a parton nagyobb kagylót, amibe verset lehet karcolni éles tűvel, de most egy sincs, csak a kisebbfélék állnak össze roppanó szőnyeggé a fövenyen. Apró csalódások között az egyik nagyobb. S bár írtam valami költeményfélét, az sem az igazi:

Könnyű vagyok és nehéz,

egyszerre közel és távol.

A mennyből, ha bárki lenéz:

örökbe viszlek a mából.

Elvisz és elhoz a posta,

indul és érkezik egyre,

táncüzenetemet ropja,

ír a szememre, szemedre.

Képeket vés retinámra

szédülő zöld tavirózsa –

július aszályát várva

lepereg róla a rozsda.

Nehéz vagyok és könnyű,

közel és távol ha lennél.

Közel és távol ha szörnyű:

egynél maradnék: ennél.

Integetek. Tizenháromszor.

Király Farkas