Azt hiszem, veszek egy lovat. És egy szekeret. Vagy valami hintófélét. Hozzá egy rézkürtöt is. Mert kell nekem egy postakocsi, nem baj, ha nem piros, de valódi delizsánsz legyen, ami, gondolom, ma már elmegy négy vagy hat ló helyett eggyel is, hiszen aszfaltosak itt-ott az utak, a fű már a belvárosban is ember nagyságú, bárhol harapható, legelhető, legalábbis addig, amíg a juhokat, marhákat rá nem eresztik. És egyébként is, csupán annyiról volna szó, hogy a kerületben kellene kiszállítani egyetlen könyvecskét, ajándékként, kedves, idős ismerősömnek. Olvasómnak. De, ahogy reszketve rettegett egykor az Európai Unió történelmi őslakossága, a pórnép, fohászkodván: „Ments meg, Uram a magyarok nyilaitól!”, úgy mormolom magamban most én is: ments meg, Uram a hivatali postaszolgálattól!… Hangoztatom ezt azok után, hogy immár harmadízben buktam meg három különböző könyvküldeményem célba juttatásával, márpedig nem Hongkongba címeztem, nem Tibetbe, sem a Fidzsi szigetekre vagy a Mariana árokba, csak éppen ide a szomszédos kerületbe, ám az sehogy sem akart oda eljutni. Egyik esetben jó ideig se híre se hamva nem volt a címzett visszajelzésének, hogy megkapta volna, amit neki szántam, majd, amikor vettem a bátorságot és érdeklődtem nála, megdöbbenve jelezte: Ő bizony sem küldeményt, sem értesítést nem kapott. Pedig a feladásnál komolyan foglalkoztak a borítékommal, ó, de mennyire is komolyan: az első valaki tartotta, a második valaki mérőszalaggal ellenőrizte a vastagságát, a harmadik írta az adatokat, a negyedik mérlegre helyezte, és az ötödiknek, a legkisebbnek pedig nem maradt semmi… Aztán megállapították, hogy mivel a csomagvastagság a két és fél centimétert három milliméterrel meghaladja, így ez a 2,8-as már nem egyszerű levélként él tovább, hanem előléptetése után lesz belőle: csomag. Kifakadó, forró szeretetem jeléül a címzett iránt, lepergettem a kis könyvért – illetve csomagért járó – közel kétezer forintot, és mint aki aznap valami jót is tett, tettetett elégedettséggel léptem ki Isten kék ege alá, ami nem szakadt rám. Aztán amikor a boríték sunyi szökése napirendre került, hosszú hetek múlva elindítottam a magánnyomozást a téma mentén, azzal gyanúsítva a könyvet, hogy az ember hivatali éberségét kihasználva ismeretlen tettesként tán elindult világot látni, és azóta lopott útlevéllel és kamu oltási igazolvánnyal már Alaszkában vagy Nairobiban jár. De nem úgy volt az, egy raktárban lustálkodott, amikor szemfüles ügyintézők rátaláltak. Azt is megtudtam, hogy ez bizony már csak az én címemre fog visszaérkezni, úgy, mint egy valódi papírbumeráng, amiért potom ezer forint hazaszállítási díjat kell majd fizetnem; mert ugyebár, mivel a könyvnek időközben lába kelt, ezért magától már nem tud visszajönni, így hát ölben, szállítani kell. Az meg pénz. Utána idegileg kezeltettem magam az ambulancián, és elhatároztam: több könyvet nem írok. Mert a könyv világához nyilvánvaló, hogy ma már ló is kell, meg kocsi is, kürt is, és akkor az egész hóbelevancot szervizelhetem, pláné, ha nem lesz eurokomfort, és a lovat is vihetem évenként műszaki vizsgára, lóerőt meg kipufogógázokat méretni, ellenőriztetni, átvilágíttatni, hogy van-e kötőféke és mennyi zabot zabál. Így jutottam arra a konklúzióra, hogy javaslom: jól gondolja meg mindenki, mivel szándékozik foglalkozni, írás helyett talán inkább olvasni érdemes, mert, ha van otthon mit, azt ugyebár nem kell már szállítani, legalábbis nem messzire, legfeljebb a papírlaptól egészen az agyig. De ki tudja. Lehet, hogy az írás még úgy sem jut el majd a célig.

Árkossy István