Újholdtól holdtöltéig tizennégy fok vezet fel az égi lépcsőn, onnan lefelé újabb tizennégy. Éppen a tetején állunk most: az ablakom előtt álló, hatalmas fenyő árnyékkarjai mellett ott világít a telihold. Kráterei arcot vagy óriási nyulat formáznak, hol ennek, hol annak látom. Mondják, hogy ilyenkor az érzelmek összezavarodnak, a bennünk szunnyadó farkasok testet ölthetnek, alvászavar, nyugtalanság is felléphet. Fellép.

Pár perc múlva éjfél van, alvásnak se híre, se nyoma. Szélesebbre tárom az ablakot, nézek felfelé, oda, ahová visszamegyünk majd egyszer.

Nincs már olyan meleg, ha reggel nem kellene korán felkelnem, egyáltalán nem bánnám, hogy megint bent ragadtam a sötétség birodalmában. Visszabújok a párnáim közé. Négy parányi, négyzet alakú párnával alszom, azokat rakosgatom ide-oda, a nagyobb párnákkal nem boldogulok el, ezeket pedig szeretem, mert úgy tudom használni őket, mint az építőkockákat. Egymásra teszem, toronyba, ha olvasni szeretnék, magam köré rendezem őket, amikor hason fekve alszom. Játszom velük, mint mindennel és mindenkivel.

Ne játssz velem, mondja az a másik. Döntsd el, mit akarsz. Döntsd el, hogy akarsz vagy sem, ha nem, azt is megmondhatod, de ebben a féligvilágban nem akarok lenni.

Értem, bólintok, mintha valóban érteném. De hogy lehet azt vele tapintatosan megértetnem, hogy csak picit akarom. Egészen picit. Annál több – az sok lenne nekem. Pedig szeretek vele lenni, egészen jó vele, de nélküle is jó. Szóval úgy lenne jó, hogy legyen, de nem mindig és állandóan. Mert ha mindig együtt vagyunk, akkor mikor vagyok egyedül?

Ülünk egy padon, előttünk papírtálcán hal, kenyér, eddig éppen tökéletes volt minden, hallgattam a mellettünk hullámzó folyót, igen, leginkább hallgatni volt jó. Fölöttünk telihold volt akkor is, ám derengő fényei még baljósabbá tették ezt az amúgy is baljós helyzetet. Ő huszonhét, én tizenkilenc. Jó, nem huszonhét, hanem harmincegy, de ezt úgysem mondom meg a mamámnak. Fel sem merül, hogy beszéljek róla neki. Kár, hogy az emberek nem olyanok, mint az ásványok vagy a kavicsok, gondolom, mert azokat nem kell gondozni, nem kell foglalkozni velük, elég gyönyörködni bennük. Egész kavicsgyűjteményem van, Duna, Tisza, tengerek partjáról, vastag falú üvegkockákban tárolom őket, időnként lemosom, és kész. Nekik sem rossz, hogy magamhoz fogadtam őket, hiszen így nem égeti a Nap, nem morzsolja a szél, nem formálja tovább a víz. Megmaradhatnak olyannak, amilyenek éppen most, éppen nálam.

Persze, nem minden ásvány van jó helyen nálam, gondolom évekkel később: a rózsakvarc karkötőm is szétgurult, hiába voltak a gyöngyök épek, a gumiszalag kinyúlt, majd szétpattant egyszer egy színházi mosdóban. A halványrózsaszín golyók szerteszét futottak, a felét sem találtam meg. Hiába volt időálló az anyag, a kötőanyagnak is tartósnak kellett volna lennie. Idővel minden pusztulni kezd. Ahogy a gótikus szárnyasoltárokat is fel kell újítani, mert megkopik rajtuk az aranyozás, a ragyogás, korhadni kezd a fa. A citrusillatú kakukkfű kiszáradt az ablakban az erős nyári napsütésben, a viaszvirág, Mária könnye is kis híján tönkrement, amikor elfelejtettem itatni heteken keresztül. Tönkremegy ez is, az is, amaz is körülöttem, ám egyre kevesebb, mert jó ideje már a megmentést tanulgatom.

De most még a Duna-parton ülök az emlékeimben, és válaszolnom kellene valamit.

Szerintem meddig lehet ezt még így csinálni, találgatom, mert azt szeretném, hogy el tudjam nyújtani ezt az állapotot, mert nekem tulajdonképpen így jó. Olyan jó kis semmilyen. Persze, nem volt tartható ez így, mert az egyik általában többre vágyik. Megannyi követte még, kicsi lobogások, aztán elparázslik az a kicsi is, még égési sérülés sem marad utána.

Akkor még nem tudtam megkülönböztetni a szalmalángot az erdőtűztől, amely még rosszabb, mert tarol, kiéget mindent, és utána csak a koromfekete tájamat nézegethetem – hogy lesz ebből élet újra, és mikor. Erdőtüzeimre kevésbé szívesen emlékszem vissza, holott pontosan emlékszem egykori erdőimre, minden fára bennük: ezt öleltük át, az öreg csertölgy mögött pisiltünk, ezen a tisztáson pedig elhittük, hogy a test élő templom, ahová áldozni jár a másik lélek. Aztán felgyújtottuk az egészet.

És aztán van, ami megnevezhetetlen. Nem olyan, mint a folyó, vagy mint az erdő, hanem egyszerre minden. Úgy vagy külön, hogy nem zavar az sem, ha egy idő után belefolysz, csak azt érzed, hogy vele keveredve könnyebben eljuthatsz a tengerhez. És ha a szemébe nézel, pontosan olyannak látod magad, amilyen lehetnél. De az ilyen nagyon ritka, ha egyáltalán.

Mélyeket lélegzem, az sokszor segít az elalvásban. Azt képzelem, hogy a bordáimat úgy szét tudom nyitni belégzésnél, mint a harmonika légszekrényét. És még egy kicsit tovább, még egy kicsit szélesebbre, bírom még, gyerünk, képes vagyok rá. Aztán kifújásnál megpróbálom az utolsó levegőcseppet is kiszorítani magamból. Ami persze csak viszonylagos, de így is érdekes érzés. Kicsit félelmes is. Aztán újra be.

Egészséges vagyok, és mindenem megvan, suttogom magam elé a védő mondatot, arcomat képzeletben fehér hamuval kenem be, majd becsukom a szemem. Ezt akkor is el szoktam esténként mondani, ha éppen nem igaz. Milyen jó, hogy a fényt behunyt szemmel is érzékelhetjük… Erre gondolok inkább.

Mirtse Zsuzsa