Változunk. Nemcsak évről-évre, de napról napra, néha percenként. Változnak a szokásaink, a vágyaink átalakulnak, a körülöttünk mozgó világgal mozdulunk mi is. Volt idő, amikor nem lehetett beszélni, vagy nem szívesen beszéltünk a trianoni döntésről. Aztán felkapott téma lett, szinte divat. Megjelent a nemzeti rock mint irányzat. A nagymagyarországos póló, kulcstartó, kitűző stb., a tarsolyviselés, a székely zászló, árpádsávos zászló, bocskai öltözet divat lett. Előtört a nemzeti érzelem, divat lett megismerni a határokon túl élő magyarokat, divat lett szeretni őket. Szeretni egészen addig, amíg át nem települnek Magyarországra. Ha áttelepül, akkor itt kap járandóságot, itt szavaz, itt szól bele bármibe, ez pedig egy érdekes népharaggá duzzadt. Arra nem térek ki, hogy ez milyen külső hatásokra történt, azt hiszem, nincs itt helye. Talán azt is mondhatnám, hogy már nem dolgom ezzel foglalkozni. Vagy legalábbis szeretném, ha nem lenne az. De van, ami nem változik…

Június negyedike az összefogás ünnepe. Már a csapból is az folyik, hogy az országhatár nem egyezik meg a nemzet határaival, egészen addig, amíg az elveszített területeken élnek magyarok. Amikor már azt hittem, hogy nincs ember a kishazában, aki még nem fogta fel, hogy a nyúlólban született macska nem lesz nyúl, akkor mindig történik valami. Mindig előbukkan valaki, aki azt mondja, hogy ukrán vagyok. Ezzel semmi bajom nem lenne, ha az lennék. Akkor újra kezdek mindent. Elmondom, a családnevünket, azt is, hogy volt Trianonban egy döntés, erre az illető bólogat, azért hozzáteszi, hogy „de Ukrajnában születtél, nem?” Itt már lassan nyílik a bicska, de mély levegőt veszek, lehiggadok, ami korábban nem volt rám jellemző, s elmondom, hogy nem születtem Ukrajnában, a papírjaim szerint magyar nemzetiségű szovjet állampolgárként születtem. Mire eljutok eddig a mondókámmal, többnyire már elegem van az egészből. Néha maguk a határon túliak is azt mondják, hogy mennek Romániába, Szlovákiába, Ukrajnába, így azt hiszem, minden hiába. Tudom, nem egyetlen fecske vagyok, néhányan még próbálkozunk, de az igazság az, hogy már unom. Unom elmondani felnőtt, tanult embereknek még inkább, 2021-ben még inkább. Nincs már hozzá energiám, néha csak legyintek, és tudomásul veszem, hogy vannak dolgok, amiket csak el kell engedni, s ez a dolog is kezd ilyenné válni.

Nekem nincs sok eszközöm, csupán az írás és néhány iskolai előadás, és persze az egyre halványodó remény, hogy talán képesek vagyunk egy olyan generációt felnevelni, akik nemcsak ilyen vagy olyan nézetekre lesznek érzékenyek, hanem talán arra is, hogy van, akinek szent a nemzetisége. Persze hiába mondanám, hogy miért, mert akinek soha nem kellett semmilyen hátránnyal szembe kerülnie csupán a magyarsága miatt, az csak felfoghatja, de nem értheti meg.

Már annyi mindent el kell fogadni, mert ha nem tesszük, rossz emberek vagyunk, de amikor egy határokon kívül született ember magyarságáról van szó, azt nem kell elfogadni, sőt! Ha külföldön él egy magyar, arra azt mondjuk, hogy amerikai vagy németországi magyar, de ha valaki külhonban született, akkor ő nem magyar. Sajnos ma is és mindennap szembesülnöm kell ezzel, bárhogyan lesz, mindig akad majd olyan, aki engem ukránnak nevez, pedig még Ukrajnában sem jártam, csak Ukrajna odakerült a szülőföldemre 1991-ben.

Lőrincz P. Gabriella