Egy héttel ezelőtt arról írtam, hogy a kortárs költők túlnyomó része otthonosan mozog a verstanban, mi több, szívesen alkot kötött formájú műveket, például szonetteket és villanellákat. Azt is megállapítottam, hogy a magyar költészetben a harmadik évezred elején is népszerű az időmértékes verselés, és ez nem meglepő, hiszen anyanyelvünk bámulatosan alkalmas rá. Ugyanakkor tapasztalhatjuk, hogy az időmértékben alkotó szerzők jelentős része a helyesírást a forma alá rendeli: önkényesen rövidnek írják a hosszú magánhangzókat, aposztróffal lecsipegetnek egy-egy szótagot, sőt mássalhangzókat is elhagynak, például egy t-vel vetik papírra azt, amit kettővel kellene, arra hivatkozva, hogy a metrum csak úgy jön ki…

A helyesíráson átlépve metrumozáshoz (de minden egyéb ki- és áthágáshoz is) a költők kitaláltak maguknak egy univerzális alibit, egy csodálatos kiskaput: a költői szabadság fogalmát. Természetesen klasszikus alapokon nyugszik, ennek megfelelően a leánykori neve latin: poetica licentia. Szakmai körökben manapság is így emlegetik, hiszen latin kifejezésekkel dobálózni rendkívül meggyőző és elegáns – a tudományosság csodaköntösét teríti a tartalomra. Például a terminus technicus sokkal komolyabb, mintha azt mondom: szakkifejezés…

A költői szabadságnak – hadd használjam e fogalmat a pórnép nyelvén – van szép, lexikonban közölt meghatározása. Eszerint „a költőnek joga van ahhoz, hogy bizonyos esztétikai célok érdekében eltérjen a nyelvtan, a stilisztika, a retorika stb. általános szabályaitól, illetve a valóság bizonyos apróbb-nagyobb tényeitől.” Szigorú, eretnek felfogásom szerint ennek a meghatározásnak csak a második része érvényes, onnantól, hogy „a retorika…”. Vagyis szerintem egy költőnek nincs joga eltérni a nyelvtan és a stilisztika szabályaitól – a költői szabadság arra vonatkozik, hogy joga van eltérni a retorika stb. általános szabályaitól, illetve a valóság bizonyos tényeitől. Vagyis egy költő megteheti, hogy érdekes, szokatlan dolgokat mond a mikrofonba egy közszereplésén – nem köteles diplomatikus, közhelyes fordulatokkal szónokolni. A költői szabadság lehetővé teszi, hogy fojtogató nyakkendő nélkül jelenjünk meg egy ünnepségen. A költői szabadság keretében lehetnek különc szokásaink, például megengedhetjük magunknak, hogy Faludy Györgyhöz hasonlóan nem viselünk zoknit, netán fésületlen a hajunk, borostás az ábrázatunk. A költőnek jogában áll csodabogárnak lenni. A költői szabadság jegyében kiszínezhetünk egy fakó történetet, megragadhatjuk a közönség figyelmét, lehetünk érdekesek, egyéniek. A költői szabadság feljogosít arra, hogy ne untassuk az embereket.

Viszont nem gondolom, hogy a költői szabadság univerzális felmentést adna a szakmai hiányosságok alól. Szerkesztőként olvasom az érkező verseket, és időről időre találok verstani hibát. Amikor szóvá teszem, tízből kilencszer az a szerzői válasz: „Ó, ez nem egy hibás rím, hanem ez a poetica licentia.” Nem, kedves barátom, ez egy rossz rím, és faragd tisztábbra, verstanilag jóra!

Bizonyára sokan felhördülnek, számos újabb ellenséget szerzek, de szerintem a poetica licentia mint fogalom, mint lehetőség önmagában abszurd: mi, költők, évszázadokkal ezelőtt gyártottunk egy kiváltságot, miszerint a saját szakmánk szabályait nem kell betartanunk, jogunk van bármikor áthágni azokat. Efféle szakmai bűvészkedés nincs még egy. Ha a villanyszerelő rosszul köt be egy fázist, akkor jól megcsapja az áram, vagy lakástűz lesz, és nem hajtogatja azt, hogy electrica licentia. Ha egy autószerelő hanyagul húz meg néhány csavart, akkor valaki meghal az úton, és nem jut eszünkbe azt mondani, hogy ez csak a mechanica licentia. Egy építészmérnök nem dönthet úgy, hogy a toronyház második emeletén statikailag három plusz három legyen ezúttal csak öt és fél, mert úgy tervezésileg kényelmesebben kijön a lépés… És a tárgyaláson a bíró nem mondja azt, hogy ennél a bűncselekménynél a BTK szerint hat év szabadságvesztés a felső határ, de most legyen inkább kilenc, mert he-he, ilyen a iuridica licentia…

Szerintem egy költőnek nincs joga a költői szabadság zászlaja alatt megerőszakolni a szavakat, a nyelvtant. Viszont joga van szabadon eldönteni, hogy milyen formában alkot – és a választását követően pontosan, tisztességesen kidolgozni a művet, szabályos rímekkel, szakmai igényességgel.

Zsille Gábor