Temérdekszer leírták már e jól ismert frázist: „változnak az idők, s mi is benne változunk”. Csakis azért vetem papírra most, mert a napokban megtudtam egy furcsaságot egykori iskolatársamról: az illető nevetésoktatóként dolgozik.

Hogy a nevetést ma már oktatják bizonyos helyeken, az nem újdonság; bár az ilyesmit inkább lehet nevezni sarlatánságnak, mint valóban értékes tevékenységnek. De hát – ha vannak sivár életű, szomorúsággal teli, búval bélelt embertársaink, akik vevők erre a szolgáltatásra, akkor működhet a dolog. E szolgáltatók pedig, ha képesek napi nyolc órában másokat nevetni tanítani, megérdemlik a bérüket. Ha tényleg ügyesek. Biztosan nem egyszerű tevékenység ez, ha jobban belegondolunk: tudni kell nevetni, hahotázni, röhögni s még ki tudja hány al- és válfajt. Az oktatásnak pedig megvannak a fonákjai – például mi van, ha a kamasz, akit a szülei beírattak nevetésre, megmakacsolja magát, és azért sem működik közre.

A nagy furcsaság a történetben az, hogy az ismerősöm, az említett oktató – Cerbi a neve – elemista kora óta nem nevetett. Eleinte még erőltette magát, hogy egy-egy viccen, poénon ne kacagjon, de ahogy telt az idő, egyre könnyebben ment neki a fapofázás. Merev arccal élte át a középsulis éveket, aztán néhány hónapot a seregben, s már végzős egyetemista volt, amikor egy napon… Ám ehhez némi háttérismeretre is szükség van.

Tudni kell azt, hogy Cerbi nevetésről való lemondását igazából a testének méretei okozták. Tízéves korában már nyolc-kilenc kilóval nyomott többet a kortársainál, ami nem kevés tekintélyt kölcsönzött neki azok körében. A tekintélyhez pedig, gondolta ő gyerekfejjel, nem társulhat heherészés és kacarászás. Azonban a kiemelkedő izomzathoz meglehetősen vékony hang társult, amivel nem lehetett joviálisan nevetni – hát Cerbi úgy döntött, inkább mellőzi a lelki megkönnyebbülés e formáját. Aztán ahogy a kilogrammban számolt különbség idővel egyre nőtt, úgy süllyedt egyre mélyebbre és mélyebbre emberünkben a nevetés. És mivel a suli mellett testépítéssel foglalkozó fiú egy Adoniszba oltott Góliáttá nőtte ki magát, el tudjuk képzelni, hogy pszichéjének milyen rejtett bugyraiba vonult vissza a cérnavékony kacaj. Ha mindez pedig nem lenne elég elképzelni a nem-nevető embert, tegyük hozzá, hogy Cerbi húszéves korában a filozófia, valamint az ógörög és a latin nyelv legkitűnőbb és legszorgalmasabb tanulója volt a város egyetemén…

Ki tudja, mit és milyen intézményben tanítana manapság a derék férfiú, ha utolsó egyetemi heteinek egyikén bele nem botlott volna ama társaságba az oskola folyosóján. Mely társaság egy csapat fiatal lányból, valamint az őket kalauzoló idős tanárból tevődött össze. Nos, kedvelt tanára elkapta, és nyomban kedélyeskedni kezdett, nyilván a kíséretének szeretett volna imponálni közvetlenségével:

– Á, fiam, legyen oly kedves, és mondja meg kedves leendő diákjainknak, kitől származik az ismert kijelentés: „Egyvalamit tudok biztosan: azt, hogy nem tudok semmit.”

– Nem tudom – válaszolta némi fontolgatás után Cerbi, és igyekezett volna elslisszolni a társaságtól. De a tanár kitartó volt:

– Ej, fiam, ne butáskodjon, hisz maga mindent tud, amit itt meg lehet tanulni, feleljen, kérem!

Cerbi alaposan felmérte a terepet: menekülési útvonal nem volt. A lökdösődés szintén nem volt alternatíva. Mit volt mit tenni, kibökte a választ:

– Fokratéf.

Hirtelen tucatnyi döbbent tekintet kereszttüzében találta magát. A tanár újrakérdezett:

– Hogy mondta, fiam?

Cerbi, immár a vörös árnyalataiban pompázó arccal, megismételte:

– Fokratéf.

Majd, magyarázatként, hozzátette: – Tegnap bifiklivéf kövben fejreeftem, éf letövött mintkét metfőfogam.

A hölgykoszorú meg a tanár csak nézte, nézte a rákszínű, magas, kisportolt filozófust, mígnem a leggyengébb szemnél elszakadt az udvariasság lánca, és az egyik fruska éktelenül nevetni kezdett. Őt követték sorban a többiek, s néhány másodperc után már a tanár sem bírta visszatartani a kacagást. S akkor megtörtént az, ami az utóbbi másfél évtized eseményeinek – igazából eseménytelenségének – alapján immáron természeti csodának számított: Cerbi kacagni kezdett azon a méreteihez teljesen méltatlanul magas hangon, de úgy, mint még soha senki a komoly és koros épületben…

Ha ez mese volna, most az következne: és még ma is nevet, ha meg nem halt. De ha nem mese?

Király Farkas