A science fiction a jövőbe plántált drámai hazárdjátékok esetleges végjátéka; irodalmi, képi és mozgóképi ihletettségű fantasztikus eseménysorok gyűjtőfogalmának népszerű kifejezésében. Ahol az eszmei bumm, mint a képzelet óriásgenerátora hajtja, serkenti, turbózza a szellemi tudatkeringést, nyeli az évszázadokat, évezredeket, meszeli át a fekete lyukakat színesre és varázsol a Hold udvara köré idilli előkertet, csillagbarázdákkal, vörös óriásokkal, fehér törpékkel. Mára bizonyság lett, hogy még a crô-magnoni ősemberkoponya gazdagodó szürkeállománya is lehet színváltós, miután az eklektikus világegyetemben minden megtörténhet, hisz minden kizárólag csak idő kérdése. Ám mit számít az idő ott, ahol van belőle bőven. És ami még akkor is lesz, ha egyébként már csak a semmi lesz. De előtte még, a szív zongorabillentyűinek hangjaira lezajlik planétánk színpadán, vérpadján a történelmi eseményeket berekesztő díszelőadás, fináléjában generációk és degenerációk egységfrontja hull szét picassói lézerszemű kentaurok perzselő tekintetére. Az idilli utópia halovány esélyei semmivé foszlanak. Helyette, a disztópia apokalipszisének társadalma veszi át a szót, a vezényszót; kiáltás és csatakiáltás járja be a békés egymás mellett élősködés minden zugát. Néha úgy tűnik, jó lenne már most fátylat borítani a jövőre, hogy idővel ne tehessen szemrehányást múltjának a megroppant emlékezet. Vagy akkorra tán a clockpunk korszaka érik be, a különleges óraszerkezetek által vezényelt mű-lények évezrede, a fogaskerék méltóságán alapuló, olajozottan működő, vízálló társadalomé. Ahol egymásnak feszülő rugók ölelkezéséből születik meg a jövendő platina-nemzedéke, s órák tengelyhatalmai diktálják az egységes, interkontinentális ketyegést. Akkor érkezik el a paradigmaváltás döntő pillanata is, és fordul a madáchi gondolat új tartalomba: megszűnt létezni az ember, igen, a gép zokog, az alkotó pihen…

Ilyen látomások idézik fel számomra azt a hangulatot, amikor egy nap valaki meglepő kéréssel állt elém. Képek közt beszélgetve, irattáskájából papírlapot húzott elő, amin igen összetettnek tűnő műszaki vonalhalmaz volt látható, feltehetően valamiféle szerkezet szerkezete, az is tovább bontva újabb szerkezetek családfáira. Aztán elhangzott a kérdés: tudnék-e látványképet készíteni mindebből, vagyis olyan festményt, ami körülírható tartalommal ruházza fel a rideg, műszaki rajzolatot. Anélkül, hogy tudtam volna mit rejteget az illusztráció, igent mondtam, mivel a misztikusnak tűnő grafika továbbépítési esélyeit azonnal felismertem. Az „igen” után kiderült, hogy valójában egy nem mindennapi értékű karóra különleges műszaki rajzáról van szó.

Az óra-fogalom szinte magától szorgalmazta a sejtelmességbe hajló megoldást, csupán a láthatót kellett némileg átbillenteni a fikció lezser dimenziójába. Oda, ahol a lehetetlenség definíciója ismeretlen, ahol végtelen a szellemi játéktér, s ahol a ringben bátran egymásnak ereszthető a szinusztétel a kultúra romba tételével, a trigonometrikus egyenlőség az emberi egyenlőtlenséggel, anélkül, hogy bedűlne a létezés matematikai szisztémákkal meggyűrűzött világképe. A sci-fi képisége – noha sohasem volt különösebben kedvelt műfajom –, itt most vászonra áhítozott. Valamiféle űrben lebegő, koridegen és kortalan műszer-anakronizmus tüneménye öltött testet, clockpunk arcúra kisminkelve.

Végül egy lebegő óraváros óvárosi képe született meg. Többszintű, többértelmű, körterekkel, körépületekkel, körtornyokkal, s más, talányos konstrukciókkal, ahol az egyik szinten kereszt, a másikon akasztófa utal a másként gondolkodás lehetőségeinek világóceánban lebegő demokráciájára. S ha már óra kőkemény fémvilága kopog az anyagban, Salvador Dalí Az emlékezet állandósága című művének egyik eleme is átruccant látogatóba, lazításként, megpihenni a szűztiszta légtér odabiggyesztett porolóján.

A csillagmozgás méricskélésének ember fabrikálta eszközei az időmérők. Hallhatatlan égi ketyegések látható alteregói, amit időtlen idők óta homokkal, atomokkal vagy különféle pallérozott invenciókkal bőségesen ellátott az emberi igyekezet. S ha már időmérő került a látótérbe, gondoltam, jól passzolna hozzá egy csillagkép, például a gondviselés terhei alatt nyikorgó Göncölszekér, aminek pislákoló fényfüzérében eddig még soha nem kellett pótolni a lámpaolajat; és valószínű, ezután sem kell. Festett csillagrajzolata úgy lebeg a képváros fölött, ahogyan azt az éjszakai égbolton ma is látjuk. De a szín, a vonal, a forma játékossága könnyedén felpattintja egy festményen az időkaput múlt és jövendő folyosója között, ezért a bal oldali csillagállás a Göncöl százezer évvel ezelőtti képét idézi fel, a jobb oldalon jelzett rajz pedig azt, ahogy majdan, százezer esztendő múlva lesz látható. Ezzel máris kétszázezer évnek sikerült helyet szorítani egy kép szűkös felületén. És miért ne férne el néhány négyzetcentiméteren az az irdatlan tér is, aminek bejárása a zodiákuskereket forgató Kronosznak, az idő atyjának a valóságban alig néhány lépésnyi távolságot jelent csupán. Közben a szür-realizmus apostolai szür-szándékukkal lelkesen támogatják a burjánzó irrealitást, hadd váltson irányt a világrend barátságtalan kataklizmarendszere. Persze, továbbra is a pontos idő marad a fontos idő. Hisz épp a pontos időre felhelyezett pont az a csöppnyi terjedelem, ami, mint mag az újra telepíthető létben, öntestében hordozhatja valóságunk megújuló esélyét, egy majdani, újabb leheletnyi történelemidőnket.

Árkossy István