Minden csak utólag biztos. Biztos a Budai Vár, a szepeshelyi gótikus katedrális, a végtelenül igazságtalan és szomorú háborúk, a tavaly eltett eperlekvár. Biztosak a már megnyert csaták (ha utóbb el is veszítettem, akkor is), a falánk hódítások, az elengedések, újrakezdések. Minden, ami felépült, megtörtént, szétzúzódott. Szeretem a biztos dolgokat, így a múltat is, a saját múltamat is. Jó volt, rossz volt, enyém volt, miénk volt. Ami éppen van, az mindig imbolyog, lehet, holnapra is marad belőle, lehet, soha többé nem láthatom.

Kiskoromban királynő szerettem volna lenni, ahogy a kislányok zöme. Nem királyné egy soha rá nem érő király oldalán, hanem királynő. Csak így, egyszerűen. Foglalkozása: királynő.

Amikor azt a feladatot kaptam délutánra – lehettem vagy tízéves –, hogy rajzoljam le, hogyan képzelem az életemet, milyen foglalkozásom lesz, miként látom magamat, természetes módon rajzoltam koronát a hosszú hajamra – hosszú hajról akkor még csak álmodoztam –, vállamra hermelinpalástot, csípőmre lépcsőket söprő, abroncsos szoknyát, kezembe apró aranyjogart. Nem uralkodni szerettem volna másokon, mert ez sosem érdekelt, hanem jó dolgokra fordítani a hatalmamat. Fellegvárakat építeni, védeni, irányítani. Rendíthetetlennek és igazságosnak lenni. Közvetíteni ég és föld között. Biztosan nem pontosan ezeket a szavakat használtam akkor, tízévesen, de hogy hasonló dolgokra gondoltam, abban is biztos vagyok. Mert persze jó királynő akartam lenni, nem gyarló, iszákos, trehány vagy hiú.

A fellegvárakat hegyek tetején, a legmagasabb pontokon építették, keserves lehetett oda felvonszolni a köveket. Kővonszoló nem szívesen lettem volna, főhajtás azok előtt, akik ezt annak idején megtették – kényszerből, hűségből, pénzért akár. A várakból be lehetett látni a birtokot, ellenőrzés alatt tartani az útvonalakat. Képzeletben én is fellegvárakat építek odabent, hetente egyszer mondjuk; jó, ha heti egyre nem telik, akkor havonta mindenképpen, és nem is egyet, hanem többet is építgetek, mert nagy a birodalmam, sok a kincsem, amire vigyáznom kell. Jó fentről is belátni mindazt, ami az enyém.

Nagymaroson ülök a Duna partján, egy vadszőlővel befuttatott teraszon, nézem a túlpartot, a fellegvárat, mögötte a hosszan szétterülő, fehér felhőket. Olyan kék az ég, olyan fehérek a felhők – éppen minden tökéletes. Előttem, a zöld faasztalon egy kancsó limonádé, amelybe a citrusféléken kívül gránátalmamagokat is szórtak.

Találgatom, hogy a várak körüli felhők Cirrocumulusok lehetnek-e, zavar, hogy bizonytalan vagyok, amikor meg kell neveznem őket. Emlékszem, milyen büszkén tanulgattam a nevüket, amikor éppen arra jöttem rá, hogy a felhőkbe vagyok szerelmes. Pehelyfelhő, bárányfelhő, fátyolfelhő, gomolyfelhő. Tudtam, melyik a Cirrus, a Cumulus. Aztán persze nem voltam túl kitartó a gyakorlásban, talán a szerelem is fakult, vagy szalmalángom más iránt lobbant fel, így kopni kezdett a tudásom. Meg fogom tanulni újra, megtalálom a nevüket, fogadkozom, mert hirtelen olyan fontosnak tűnik, hogy ne vesszenek el belőlem, hiszen ott vannak, csak szóba kell állnom újra velük. Kedves Nimbostratus, ne takard ki a Napot előlem, mondom majd az esőrétegfelhőnek, és máris jobb kedvem lesz.

Ülök a zöld faasztal mögött, kicsit kifelé, a vár felé fordított széken, ahogy múlik az idő, változnak a fények az égbolton: egyre élesebben rajzolódik ki a vár, aztán az alkonnyal elveszíti a színeit, a kövek elsötétednek. Csendes vagyok, nem kapcsolódom be a beszélgetésbe sem, a túlparton időzik el újra és újra a szemem.

Lassan záróra van, indulni kell. Kiiszom a poharamból a limonádém utolsó kortyát, egy gránátalmamag is belekeveredik, azt, mint az apró selyemcukrot, csak szopogatom, forgatom a nyelvemmel. Sima a felszíne, picit zselés is, kár, hogy így semmilyen íze nincs, ahhoz rá kellene harapni, de akkor meg nem szopogathatom tovább. És meg is halna.

Most már tényleg zárnánk, jöjjenek máskor is, mondják, miközben a tányérokat elviszik előlünk. Persze senkinek nincs kedve hazamenni, hiszen még csak kilenc óra múlt pár perccel. Kiülünk egy padra, ott felejtődnénk időben, tájban. Vannak, akik mégis elindulnak, ha nem is haza, hanem a part mellett vezető hosszú sétányon az ismeretlen felé, mert unják a hangoskodást talán, belesimulni a csendbe, a neszezéseket fürkészni olyan nyári estébe illő dolog. A többiek inkább maradnának, harsányan nevetgélnek, azt sem utálják a nyári esték. Én tétovázom: mennék is, maradnék is. Akik elindultak, azoknak már csak az egyre kisebb árnyékait látom.

Csak elindulok, ez az erősebb késztetés végül is, bele a fekete semmibe, eldönthetném néha, hogy mit akarok, mehettem volna velük. Nem baj, ha sebesen járok, utolérem őket. Ha nem, az sem baj.

A várat közben kivilágították már, ott fénylik a csillagok között. A Duna sötét, fodrozódó szalag, a hosszú stégre ne menjünk rá, mert vegyszerrel kezelték, ott van rajta egy fehér papíron a tiltó felirat. Vajon halálos a sarum talpára, ha ráállok? Mert rá akarok állni, ég és víz között lenni. Megteszem, ha tilos, akkor is. Legalább egy pillanatra. De előbb a halhatatlanság gyümölcsének magját szétrágom, majd lenyelem, hogy bennem élhessen tovább.

Mirtse Zsuzsa