„Ezek a mai költők még egy szonettet sem tudnak tisztességesen megcsinálni! Azt se tudják, mi fán terem a rím. Hol vannak már a régi, értelmes, élvezetesen szavalható időmértékes versek? A mostani költők modernnek képzelik magukat, és összevissza írogatnak mindent, ami éppen eszükbe jut!” – vágják hozzám lépten-nyomon: szerzői esten, ünnepi állófogadáson, vonatfülkében, egy gyógyfürdő bugyborékoló jakuzzijában ülve a magukat átlagos irodalombarátnak nevező emberek. Olvasóknak nem titulálhatom őket, hiszen ha az utóbbi évtizedekben kézbe vettek volna egy folyóiratot, verseskönyvet, akkor nem beszélnének ilyen ostobaságot.

Tudniillik a valóság az, hogy a kortárs költők túlnyomó része nagyon is tisztában van a verstannal, mi több, szívesen alkot kötött formákban. Napjainkban reneszánszát éli a szonett, megannyi változatban, valamint korábban mifelénk nem gyakori, bravúros középkori műfajok is divatba jöttek – ilyen például a villanella. Az ezredfordulón Szepes Erika irodalomtörténész átfogóan megvizsgálta az adott esztendőben (2002?, 2003?) folyóiratokban megjelent lírai termést, és tényszerűen megállapította, hogy a művek több mint hatvan százaléka rímes vagy valamilyen időmértékes (legalábbis jambikus) formájú.

Egy szó mint száz, a magyar költészetben a harmadik évezred elején is népszerű az időmértékes verselés. Ez voltaképpen nem meglepő, hiszen anyanyelvünk bámulatosan alkalmas rá. Mintha az örökbecsű ókori poéták kimondottan a mi – akkoriban még nem is létezett – szavainkhoz találták volna ki… Csakugyan igaz, hogy mai szerzőink, még a legfiatalabbak is, szívesen öltik magukra a metrum gúnyáját. (Helyezik gondolataikat a metrum feszes keretébe.) Az évszázados gyakorlat csak annyit változott, hogy eltolódott a hangnem, a szerzői szándék, ugyanis a klasszikus kor, illetve a romantika költőitől megszokott veretes, komoly üzenetet túlnyomórészt felváltotta a játékosság – az átirat, a stílusutánzat, etelközi ősmagyar szóval: pastiche.

Érthető és szakmailag üdvözlendő ez a változás, hiszen az időmérték oldalán lopakodó fennkölt, régies stílus napjainkban már dagályosnak, megmosolyogtatónak, korszerűtlennek minősül. Nem teljesen alaptalanul… A „komolynak” szánt időmértékes verselésre fokozottan igaz, hogy bitang jól kell csinálni. Mert különben az történik (számtalanszor tapasztaljuk), hogy a megalkotott szöveg csak üres formaművészet: minden a helyén van benne, hibátlanul váltakoznak a rövid és hosszú szótagok, megszámolható oda-vissza, elskandálható teli tüdőből – mégis steril, izgalom nélküli, nem érint meg.

Na, most fordulunk egyenesen a címben jelzett ellentétre… Az időmértékben alkotó szerzők jelentős része a helyesírást a forma alá rendeli: önkényesen rövidnek írnak egy hosszú magánhangzót, aposztróffal lecsipegetnek egy-egy szótagot, sőt mássalhangzókat is elhagynak, például egy t-vel írják azt, amit kettővel kellene. Szerkesztőként gyakran tapasztalom, hogy egy-egy beérkező kéziratban minden harmadik szó hibásan írva, merthogy a szerző nyakig metrumban van… S ez bizony több évszázada így megy a költészetben. Tudom, egyesek szemében túlságosan merev, rigorista ökörnek minősülök, mégis bevallom: a kortárs időmértékes művek – a kortárs jelző itt hangsúlyos! – esetében nem kedvelem, nem pártolom a rendes írásmód folyamatos felrúgását. Véleményem szerint a magyar nyelv kellőképpen gazdag és hajlékony ahhoz, hogy az érvényes helyesírásnak megfelelően verseljünk. Tessék úgy metrumozni, hogy ne kelljen megerőszakolni a szavakat: tessék megizzadni, alaposan kidolgozni, ötletesen áthidalni, szabályosan megcsinálni. Ez a feladat, hajrá!

Persze, a helyesíráson átlépve metrumozó költők csípőből visszalőnek: van egy bűvös töltényük, egy évszázadok óta használt hivatkozási alapjuk. Jövő héten erről, a költői szabadságról ejtek néhány kedélyes szót.

Zsille Gábor