Szegő György a Műcsarnok művészeti igazgatója, Jászai Mari-díjas, Érdemes- és Kiváló művész, látványtervező, kurátor, művészeti szakíró. A fennállása 125. évét ünneplő Műcsarnokról, az eredményekről és a jövőről kérdeztük. – Csanda Mária interjúja.

Csanda Mária: A Műcsarnok idén 125 éves, 1896-ra, a honfoglalás millenniumi ünnepségeire készült el, Munkácsy Ecce homo festményét is kiállították az akkori kortárs művek között. Mi az, amiben folytonosságot követ a Műcsarnok, és miben más ma, 125 év múltán?

Szegő György: 125 évvel ezelőtt az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat sok évtizedes fáradozása nyomán, több korábbi, hamar kicsinek bizonyult Műcsarnok után épült meg a Millenniumra a mostani épület. Hősök terére nyíló főhomlokzatán látható a felirat: „A magyar képzőművészetnek”. Amikor elvállaltam az igazgatását, több évtizedes műkritikusi, kurátori tapasztalat után úgy éreztem, a Műcsarnok egyre kevésbé teljesíti ezt a „kőbe vésett” funkciót, amit én változatlanul érvényesnek tartok. Úgy éreztem, legújabban olyan folyamat zajlik a gyorsan változó világban, hogy az egyes nemzetekhez tartozó tradíciókat, történeti és esztétikai értékeket félretolják. Az intézmény vezetőjeként ez ellen szeretnék és tudok is tenni: olyan kiállításpolitikát megvalósítani, melyben a sokféle művészeti gondolkodás, művészi látásmód elér a közönségéhez. A Műcsarnok építészeti szerkezete – három sorban és egymás mellett rendkívül impozáns térsorok, kilenc nagyterem, a végén az apszis a két oldalszárnyával – alkalmas arra, hogy 3-4 művész, akár alkotócsoport egymással párhuzamosan megjelenjen, olyan módon, hogy folyamatosság élménye legyen a nézőnek, vagy épp ellenkezőleg: kontrasztot érzékelve egy nem várt katarzis „csapdájába” lépjen bele. Ez folyamatos befogadói élmény lehetőségét kínálja. A folytonosság benne van az intézményben időben is: a 125 év alatt meg tudta őrizni az identitását és integritását – bár nem mindig a lehetséges optimumon. A fent érintett nyitás kísérlete: befogadóra figyelő, sokféle művészt megcélzó kiállításszisztéma be is vált. A látogatószám megsokszorozódott – ami tudom, hogy nem minden, mert minőségekről nem lehet csupán számokkal beszélni, de mégiscsak az egyetlen mérhető mutató.

CsM: Izgalmas már csak az elmúlt hét évre is visszatekinteni a 7 év – 150 kiállítás című, a 125. év apropóján nyílt tárlaton is. Szervátiusz Jenő és Tibor kiállítása, vagy a népművészetet országos szinten bemutató Kéz-Mű-Remek, mint a Nemzeti Szalonok egyike, Huszárik Zoltán és Jankovics Marcell rajzai, de szinte lehetetlen kiemelni a sokból. Megmutatkozik ezekben az igazgató interdiszciplináris szemlélete, több művészeti ágban otthonos személyisége?

SzGy: Az elmúlt több mint hét évben a Műcsarnok a Magyar Művészeti Akadémiához kötődik. Mint fenntartónak, célkitűzéseik nagyon hasonlatosak ahhoz, amit most elmondtam, sőt, azt lehet mondani, az elképzeléseimmel teljes egységben vannak. Úgy gondolom, a dolgok összefüggenek, és a sokféle látásmód nézői kíváncsiságot eredményez. Szeretném, ha a közönség kíváncsi lenne, és ennek van sokféle jele, hogy sikerült. Többek közt a társművészeti események átütő sikerei. A szakmai sajtónál nem volt ilyen egyértelmű a fogadtatás, előítéletesen közelítették meg a Műcsarnokot. A korábbi, nyugati kultúrán csiszolódott és műpiac által erősen befolyásolt vagy determinált világban is megjelentek értékek, ezeket én nem akarom kizárni. De az arányosságot szem előtt tartom.

CsM: A kiállítások mellett olyan rendezvényeknek is helyet adott a Műcsarnok, mint a több évfolyamos Élőfolyóirat estek. Milyen társeseményekre érdemes figyelnünk?

SzGy: A legtöbb munkát, szakmai odafigyelést a kiállításokhoz kapcsolódó tudományos konferencia, könyvkiadás, szakkönyvkiadás igénylik. Emellett olyan beszélgetéseken, programokon is részt vehetnek az érdeklődők, amelyek nem direkten kísérik a tárlatot, de másmilyen tematikus módon kapcsolódnak egy adott kiállításhoz. Átlagosan 180 esemény volt évente, ami nagyon jónak mondható. Nemcsak a nyitvatartás nappali óráiban, de este, sőt éjszaka, gondoljunk a június 26-i Múzeumok éjszakájára, amikor nagyon sokan eljutnak ide. Óriási teljesítmény a közvetlen kollégáktól, és köszönet azoknak is, akik külsősként velünk dolgoznak. Elmondható, hogy jól alakul a közönség-művész kapcsolat, a művészek is kíváncsiak egymásra. A képzőművészeti alkotómunka nagyon sokszor magányos tevékenység, a művész „be van zárva” a műtermébe. Örömmel jönnek egymás megnyitóira, bár volt egy megosztottság a szakmában, ahogyan országos szinten is. Nem a pandémia volt az egyetlen ellenfél, de sikerült legyőzni, nyitva vagyunk, és mára már megfelelő a „nyitottság” is…

CsM: Tehát már lehet jönni a kiállításokra, de hogyan alakult eddig a pandémia alatt?

SzGy: A pandémia során ráerősítettünk a digitális lehetőségekre. Bár tudjuk, hogy a személyes jelenlét, a művekkel való szinte taktilis kapcsolat pótolhatatlan: a műveknek van egy aurája, ha belépünk ebbe, az erősebb élményt ad, mint a képernyő. Nagyon gyorsan áttértünk a virtuális vezetésekre és sétákra, dolgozói létszámot is bővítettünk erre az irányra, aminek eredményeként, több mint ötvenezer látogatónk volt tavaly csak a világhálón. Amivel a vidék-főváros látogató-egyenetlensége is csökkent, de nyilván az a speciális élmény, ami a jelenlét mentén megszerezhető, nincs benne a közösségi média adta keretekben.

CsM: Milyen kiállításokat említene, amelyek a távolabbi vidékre, a határokon túlra tekintenek?

SzGy: A kitekintés mind ünnepnapokon, mind hétköznapokon jelen van, beleértve a határon túli területeket is. Amikor 120 éves volt a Műcsarnok, a központi teremsor Az első Aranykor – az Osztrák-Magyar Monarchia festészete című kiállításnak adott helyet, ami az eddigi legsikeresebbnek mondható. Kevés történeti kiállítást rendezünk, ám annál több munkaráfordítással. Az Aranykorlétrejötte szakmai barátságnak köszönhető, mely a Bécsben és Londonban élő, magyar végzettségű Sármány-Parsons Ilona művészettörténészhez kapcsolódik. Olyan nemzetközi mértékben is egyenletes értékű összképet tudtunk kínálni a mára szétszabdalt közép-európai kultúrát megidézve, ami mindenkit lenyűgözött. A 100 éves Trianon-évforduló idején megélhetik ennek jelentőségét azok is, akik eddig kételkedtek vagy közömbösek voltak. A központi térsor két oldalán kaptak helyet olyan művészcsoportok, alkotótelepek, melyek nehezen jutnak ilyen illusztris bemutatkozáshoz, mint a Symposion Társaság, a Bencsik Istvánhoz kapcsolódó Nagyharsány-Villánykövesd szobrász alkotótelepe, a Magyar Festők Társasága, a Ceredi Művésztelep, és még sorolhatnánk. A múlt és a jelen közös ünnepe volt. A lenti három kis kiállítóterem, a Műcsarnok-box egy-egy képzőművészeti vagy vizuális művészeti egyetem munkáinak adott helyet, és annak diákjai mutatkozhattak be. Benne voltak a Felvidék vagy Erdély iskolái is, mint ahogyan a szóló kiállításokban is több olyan határon túli nagyságnak rendezhettünk kiállítást, ami korábban szinte hiányzott a Műcsarnokból. Legújabban itt külön utas művészek tárlatait kínáljuk.

CsM: Visszatérve a jelenre, a hétéves visszatekintést adó kiállítás mellett a fotóművészet kapott elsődleges helyet. Immár élőben is megnézhetjük ezeket, milyen tematika alapján épülnek fel?

SzGy: A FÉNY KÉPEI – II. Fotóművészeti Nemzeti Szalont láthatjuk most a központi részben. Ennek kurátorai: Haris László, aki a magyar fotóművészet egyik ikonja, valamint társkurátora, Bán András műkritikus és fotótörténész. A szokásostól eltérően nem konkrét fotográfiákat, hanem olyan alkotókat hívtak meg, akik hozták az előző öt évből a legjobbnak tartott műveiket. 208 alkotó van itt több száz képpel – szép munka megnézni a látogatóknak. Itt kiemelem, hogy van olyan jegyünk is, amivel vissza lehet térni, nem kell új jegyet vásárolni. Befogadott kiállítás az évente megrendezett Budapest Fotófesztivál Fotóikonok tárlata nemzetközi kitekintéssel, amit meghosszabbítottunk. Az oldalszárnyak fotókiállításainak egyike a Képekben gondolkodnak, alcíme szerint filmesek fotói, akik művészi igénnyel fotografálnak – a fotográfia mindig is a filmezés gyökere volt. Másik oldalon a Kik vagyunk? történeti részében a magyar képzőművészet nagyjait művészi igényű portréfotók őrizték meg – ezt a fejezetet Székely Aladártól számítjuk. Másik termében pedig az elmúlt bő húsz év jelenkori művészek portréit bemutató kortárs fotók láthatóak. Festményekkel, önarcképekkel megtűzdelve egészen különleges kiállítás, aminek örülök, ha minél több író vendége is lesz. Ma Európában ez a kiállításegyüttes bizonnyal a legnagyobb fotótémájú tárlat. Az őszi-téli szezonban aFrissen és a Tiszta szívvel festeni képzőművészeti tárlatok hagyományait folytatjuk.