Barlangi patakon kell keresztülhaladnom a csónakommal. Egyetlen bejárata és kijárata van a barlangnak, a patak vize kristálytiszta, átlátszó. Sötét van, hiába süt odakint a júniusi, erőben lévő Nap fénye, csak a homlokomon lévő lámpa világítja meg a falakat. Pünkösd havában járunk. A barlang falán árnyékok elevenednek meg az imbolygó lámpafényben, felismerem bennük azokat, akik fontosak voltak nekem. Nem kimerevített képek, hanem mozognak, mindegyikük valami rá jellemzőt tesz éppen, pedig a zömük már nem is él. Apaárnyék, nagyapaárnyék, kedvesárnyék, kevésbé kedves árnyékok. Gyerekkori barátom árnyéka. Árnyék, akit csak régi fényképről ismerhetek: egykori vérrokonom, majd egyszer talán megértem, miért tartozunk egymáshoz. Azok is ott tesznek-vesznek a falon, akikre nem olyan szívesen emlékezem. Én baltáztam el, együtt baltáztuk el, nem egymás sorsai voltunk. Mégis ott kell lenniük a falamon, hiszen nem véletlenül kereszteztük egymás életét.

A csónak lassan halad, talán azért, mert elfelejtek evezni. Inkább csak ring a víz felszínén, a lejtés viszi előre, én pedig az árnyékokat fürkészem, újraélek egy tekintetet, az egyikük mintha éppen felém jönne, a másikuk mintha karosszékben olvasna. Testem felveszi a víz ringatózásának ritmusát, kikapcsol az időérzékem. Itt maradnék közöttük, de nem lehet, végig kell haladnom a barlangon, és kijutnom a fényre. Ott van a világom, ott kell élnem.

Arra ébredek, hogy szomjas vagyok, és az izmaim fáradtak. Mintha sokat eveztem volna. A saját alvilágomban.

A csónak rombusz alakja a születés nyílását juttatja eszembe, és világon túli (vagy világom előtti) utazást jelez. Talán nem is patak-, hanem magzatvízben ringatóztam, a barlang pedig úgy vesz körül, akár az anyaméh. Az árnyak akkor még a jövőmet mutatták, ma már a múltamhoz tartoznak. Veszteségek és bőségek egyszerre.

Velem lehettek, amíg a sorsunk megengedte, megismerhettem, megtapasztalhattam őket. Emlékeim lehetnek róluk, és ezeket az emlékeket bármikor újra belakhatom, amíg az emlékezetem tart. Mások olyan pillanataimra emlékeztetnek, amikor azt éreztem, hogy kevésbé kegyes velem a sors, néha azt, hogy már nincs lejjebb, de ki tudtam kapaszkodni, képes voltam rá. Ezért kellett ott lenniük a falon.

Reggel kifutottam a kőfalam előtt álló rózsabokorhoz, ahol imádkozni szoktam, és azt kértem, hogy az utolsó az emlékezetem legyen, amit majd el kell veszítenem. Mert amíg emlékeim vannak, bármikor elindíthatom odabent a filmet, hallhatom azok hangját is, akik már nem lehetnek velem. Látom a tekintetüket, csóválják a fejüket, ha lükén csinálok valamit, meg tudod ugrani, biztatnak. Képes vagy rá. Amíg vannak képeim, bármire képes vagyok.

Régebben többször is megcsaltam az emlékezetemet. Hűtlen voltam hozzá, átvertem, megvezettem. Gyakran emlékezni sem akartam, menekültem egyik feladatból a másikba, folyamatosan mozgásban és rohanásban voltam, nehogy egy pillanatra időm legyen leülni a képzeletbeli sámlimra, és elcsendesedni. Folyamatos jelenben próbáltam élni. Máskor retusálgattam az emlékeimet, kiszíneztem őket, s volt, amitől pedig meg akartam szabadulni.

Pedig az emlékezet olyan liget, amelynek egyetlen fáját sem szabad bántani, összefirkálni, késsel a kérgébe vésni, baltával nekiesni. Kivágni végképp nem.

A régi emlékek terebélyes óriásfák ma már, a frissek még csenevész facsemeték, de kilombosodnak majd. Ha bármelyiket kivágnám, talán engem is farkasétvággyal büntetnének az égiek, ahogy Erüsztikhonnal tették a görög mitológia szerint. A szent tölgyet kivágó királyfi végzete az örök éhség lett, örök hiánnyal kellett élnie: bélpoklosként próbált felzabálni mindent, de nem csillapodott éhe; végül, amikor már a szemetet is felette maga körül, a saját testét rágta le kínjában. Az sem jut különb sorsa, aki az emlékeivel bánik így.

E fák együttesen a sorsomat mutatják, mindegyik fának helye van. Erősítenek. Mert a földi élet olyan könnyen megroppan, ahogy a rózsabogár fénylő kitinpáncélja a sarunk talpa alatt.

És nehogy meghaljunk, mert az nem ér.

Mirtse Zsuzsa