A trianoni békediktátum 100. évfordulójának alkalmából az Irodalmi Jelen folyóirat különszámmal jelentkezett, amelyben több mint hatvan kortárs közismert és pályainduló szerzőt vonultat fel. A megjelent írásokból Lázár Balázs és Tallián Mariann színművészek közreműködésével egy öt állomásos pódiumműsor készült. Az előadóművészekkel és a műsor, valamint a különszám szerkesztőjével, Varga Melindával Pánczél András beszélgetett.

Pánczél András: A centenárium alkalmából számos művészeti alkotás, többek közt irodalmi mű jelent meg. A vissza- és megemlékezés fontos az identitásunk megerősítésében, és szükségszerű az is, hogy minden megjelenés egyéni módon, az alkotó nézőpontjából, a befogadó részére szülessen meg. Az Irodalmi Jelen antológiájának sajátossága leginkább abban mutatkozik meg, hogy nemcsak a Kárpát-medence minden tájáról származnak az alkotók, hanem a legfiatalabb és legidősebb írók is bekerültek a válogatásba, s majdnem minden irodalmi műfaj megtalálható benne. Egy ilyen sokszínű gyűjtemény esetén komoly szerkesztői feladat egy egységes lapszám kialakítása.

Varga Melinda: A koncepció a lapszámunk szerkesztésénél az volt, hogy a kortárs irodalom ne csak egy kis szeletét mutassuk meg, és a közismert alkotók mellett a fiatal, pályájuk elején lévő alkotókat is megszólítsuk. A Trianon-lapszámunk szerzőgárdája mini lenyomata annak a sokszínű alkotói műhelynek, akikkel egész évben dolgozunk. A több mint kétszáz oldalas különszám tematikus blokkokra oszlik el, melyeket a szerzők verseiből, rövidprózáiból kiragadott idézetek vezetnek fel. A felkérés során a költőknek javasoltam az ecloga műfaját, a prózaíróknak a levél vagy napló műfajt. Volt, aki élt ezzel a lehetőséggel, de a legtöbben inkább személyes élményekre, a felmenők történeteire alapozva tettek eleget a felkérésnek. A fiatal szerzők a trianoni békediktátum aláíróinak „bőrébe bújva” emlékeztek Trianonra, ez a lapszám egyik különlegessége.

PA: A kortárs szerzőkön kívül három klasszikus is kiválasztásra került, valamint meg kell még említenünk három irodalmárt, akik már nincsenek köztünk.

VM: Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes és József Attila művei helyezik keretbe a különszámot, így még inkább kapcsolódunk a múlthoz. Szerepel még benne Oláh János két jelentős verse, Bogdán László verses családtörténete és Szőcs Géza verse, amelyet az Irodalmi Jelen őszi díjátadó ünnepségén föl is olvasott (ez volt a költő utolsó irodalmi nyilvános szereplése, ő kapta az Irodalmi Jelen Nagydíját). Oláh János, úgy gondolom, hogy bár nincs közöttünk, mégiscsak tekinthető kortársunknak, hiszen nem oly rég hunyt el, és egyik legfontosabb költőnkről lévén szó, mindenképp szerette volna a szerkesztőség, hogy az ő versei is szerepeljenek a lapban. Bogdán László és Szőcs Géza tragikus halála nagy űr az irodalom számára, a lapszám összeállításakor még közöttünk voltak…

PA: A versszínház mint műfaj már szinte eggyé forrt veletek, az évek folyamán rengeteg darabot vittetek színre. Ez esetben az öt állomás öt különböző műsort jelent. Nyilvánvalóan a teljesség igénye indokolja, hogy minden szerző szerepeljen a műsorban, de mégis, hogyan alkotnak a különböző előadások egy szerves egészet, milyen szempontok alapján szerkesztettétek meg az előadásokat?

Lázár Balázs: Ott kezdeném, hogy a tavalyi Tokaji Írótáborban közreműködtünk először az Irodalmi Jelen Trianon különszámának bemutatóján, mely szép sikert és nagy érdeklődést váltott ki. Ezen felbuzdulva kezdtünk gondolkodni Böszörményi Zoltánnal és Varga Melindával, hogy folytatni kellene a magas művészi színvonalú szám megismertetését, már csak a téma „rendszerszintű” kibeszéletlensége, nehézsége, kihívása, jelenünket és jövőnket is húsbavágóan meghatározó valósága miatt is. Amikor az NKA támogatási lehetőséget biztosított a megvalósításra, Mariann-nal arra gondoltunk, hogy egy órás pódiumszínpadi válogatást készítenénk az anyagból, kávéházi keretben, mely lehetőséget ad néhány kuplé beemelésére is, ellenpontozva a témát, de egyben jól illeszkedve annak abszurditásához. Miután összeállítottuk az anyagot, Melinda javaslatára végül olyan formát dolgoztunk ki, amelyben (majdnem) az összes szerző műve elhangozhat. Egyetértettünk ennek fontosságával, prioritásával, és így Melinda szerkesztésében öt különböző felolvasó színházi variáció született, megtartva a kávéházi keretet. Így formailag is igen színes összeállításokat adunk elő, melyben a versek és novellák mellett fiktív levelek, esszék is hallhatóak a több mint hatvan szerző művei között.

VM: A lapszám esszéit és tanulmányait leszámítva az öt állomásos turnén minden szépirodalmi mű szerepel az összeállításból. Elsősorban a tematikus blokkok, illetve a közönség összetétele határozta meg az előadások dramaturgiáját. A szegedi állomáson, ahol középiskolások vettek részt az előadáson, szerepelnek például a fiatal alkotók művei.

PA: Előadásaitok elválaszthatatlan része a zene, hisz először hegedű szakon tanultál az egyetemen, a színház csak ezután következett. A vers és a zene kapcsolata nem szorul külön magyarázatra, azonban a darabok kiválasztása az adott vershez, adott műsorhoz való viszonyulása érzelmi és értelmezési jelentőséggel bír. A jelen előadássorozatban ráadásul különböző vers- és novellacsokrokhoz kell idomulnia a hegedűjátékodnak. Mely darabokat választottad ki, amik megteremtik az egységes harmóniát az irodalmi művekkel?

Tallián Mariann: Mielőtt nekiálltunk a próbáknak, és még a szerkesztést megelőzve, Melindával egyeztettünk arról, milyen jellegű pódiumműsort képzelünk el. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy nem szabad olyan műsort megvalósítani, ami csupán a fájdalmas sebeket tépi fel, de közben hiányzik belőle az emelkedettség. Így abban gondolkodtunk, hogy a lírai, tiszta hangú versek, némi szarkazmussal, iróniával vegyes prózákkal váltakozzanak. Ez mind az öt összeállításban megvalósult. Melinda remek dramaturgiával állította össze a műveket. Az elkészült anyaghoz nagyszerűen illettek a korabeli sanzonok, tangók, amikből hármat választottam ki. Ezekben Balázs énekel, táncol is, kicsit kabarészerű hangulatot teremt. A berendezés is kávéházi jellegű, a jelmezeink a múlt század eleji viseletet idézik meg, ugyanakkor ma is hordható ruhák. Ezzel is a visszaemlékezést közvetítjük. Én kalapban játszom, aminek segítségével megszületett egy bizonytalan, kortalan figura, egy kávéházi zenész, aki néha gyerek, néha vidéki asszonyság, időnként madám, időnként egyszerűen csak odapofátlankodik a vendég asztalához, és beleolvas az írásaiba. Ha már nem tud megszólalni, mert szükség van egy kis csendre, egy kis szusszanásra, akkor pedig zenélni kezd. Balázs a vendég, aki sztorizik vagy mesél, vagy éppen fájdalmas önvallomásokat tesz a műveken keresztül. A két alakítás folyamatosan rezonál egymásra, így különleges atmoszféra alakul ki az előadásban.

PA: Túl vagytok az első bemutatón; milyen volt a fogadtatás, mit tapasztaltatok?

TM: Nagyon szeretek középiskolásoknak játszani. Ebben a korban igen fogékonyak a fiatalok, egy ihletett előadással akár a pályaválasztásukat is elősegíthetjük. Szegeden nyolcvan negyedikes diáknak adtuk elő a műsort. Őszintén szólva számítottunk némi figyelmetlenségre, hiszen tőlük a Trianon-érzés nagyon távol áll. De legnagyobb örömünkre néma csendben, feszülten követték az előadást. Nagyon hálásak voltak, és nemcsak a műsornak, hanem az ajándékkönyveknek is, amit az Irodalmi Jelen ajándékozott számukra. A győri előadás után többen megvártak, és megköszönték, hogy elvittük hozzájuk az összeállítást. „A szívemben viszem haza ezt az érzést!” – mondták a könnyeikkel küszködve. Ennél nagyobb sikert nem óhajthat egy színész.

LB: Annyit fűznék még hozzá, hogy a felolvasó színházi esteket övező eddigi nagy érdeklődés megerősített abban, hogy folytatnunk kell a trianoni tematika feldolgozását, hiszen akkor lehetünk csak túl a traumán, ha azt kibeszéljük, és ezáltal feloldjuk az egyéni és közösségi tudattalanban, s nemcsak szublimálhatjuk a feszültségét, de akár pozitív cselekvéssé is átfordíthatjuk. Ehhez azonban őszintén, hitelesen és sok szempontból kell megközelíteni az országcsonkításhoz vezető eseményeket és annak következményeit, elkerülve az elhallgatás-elfojtás és a görcsös egyhelyben járás veszélyeit, higgadtan szembenézni a veszteségekkel, a fájdalommal, a hiánnyal, és kidolgozni egy XXI. századi stratégiát a lehetséges megoldásokra. Ebben nagy szerepe van az ilyen és ehhez hasonló irodalmi kezdeményezéseknek is, ezért bízom benne, hogy hosszabb távon is folytathatjuk majd ezt a művészet erejével gyógyító és előremutató estsorozatunkat.