Megint eltelt egy év, íme, a százegyedik. 1920. 06. 04. a dátum, ami teljes egészében megváltoztatta nem csupán az országunk, de a nemzetünk sorsát is. A legifjabbaknak szinte már csupán mese, éljenek a világon bárhol. Annyira hihetetlen, hogy egy országot minden oldalról körülszabdaltak, hogy még ennyi idő után is bármelyik határon lépjünk át Magyarországról, a saját nemzetünkkel találkozunk. Hihetetlen, és szinte elképzelhetetlen, hogy milyen nagy volna Magyarország, milyen gazdag, bőséggel telt, ha akkor… De, mint tudjuk, a „ha” a világon a legfölöslegesebb. Nem tudjuk, milyen volna, nem tudjuk, milyenek volnánk, hogyan és hol élnénk. Megtörtént, és hozott magával rengeteg változást, szenvedést, igazságtalanságot. Mégpedig nagyon furcsa igazságtalanságot, mert többnyire az ilyesmi nézőpont kérdése, hiszen mindenki a maga igazságát látja, Magyarország megcsonkítása azonban egy olyan döntés, amin szinte az egész világ elszörnyed. Sőt, sokan nem is értik, el sem bírják képzelni, hogy nagyobb részt szakítottak el egy országtól, mint amekkora maradt maga az ország. Beszéltem néhány külföldivel, akik azt kérdezték, miért hagytuk, vagy azt, hogyhogy még mindig élnek magyarok az elszakított területeken, maréknyi ember hogyan tud megmaradni hatalmas többségi nemzetek között? És valóban, ez szinte csoda. Mindenhol megvolt a nemzetünknek a maga keserűsége, én Kárpátalján éltem meg a rám eső egy részét, s belegondolva tényleg hihetetlen, hogy egy olyan pici magyar közösség miként tudta megőrizni nemzeti identitását. Mert nem csupán arról van szó, hogy megmaradtak magyarnak a határon kívül rekedtek, hanem alkottak, felzárkóztak, elviselték és viselik napjainkig a rengeteg bántást, sértést, megaláztatást. Megmaradtak akkor is, amikor csupán a nemzetiségük miatt elhurcolták őket a sztálini lágerekbe. Gyermeket vállaltak, gazdálkodtak, neveltek munkásokat és értelmiségieket, és összeszorított foggal ugyan, de megőrizték a nyelvet. Nem tudtak sem kiirtani, sem beolvasztani egy városkányi embert. Hiszen Kárpátalja magyar lakossága csupán annyi, mint egy nagyobb budapesti kerület, jó szándékkal 150.000, persze ennél jóval kevesebb, véleményem szerint már százezer sincs, de a valós számokat senki nem ismeri (be).

Szóval itt állunk egy olyan évfordulón, ami minden jelenleg élő magyar nemzetiségű ember életét gyökeresen megváltoztatta, és sokan még mindig nem értik, de olyanok is vannak, akik nem tudnak róla. Mások az összetartozás ünnepét ünneplik ezen a napon. Nekem továbbra is marad gyásznap, miközben nem akarom magam Nagy-Magyarország álomba ringatni – fölösleges és butaság. Mégsem tudok ünnepként gondolni erre a napra, hiszen sokakat mindennap ér valami hátrányos megkülönböztetés csupán azért, mert magyarok.

Lőrincz P. Gabriella