Születésem előtt tizenöt hónappal, 1970 decemberében egy huszonhat éves kertészmérnök, Hibbey Lelle Zsuzsanna budapesti lakos a tizennegyedik kerületben, vagyis Zuglóban, az Ajtósi Dürer sor és a Népstadion út sarkán figyelmetlenül kelt át az úttesten, és egy nagy sebességgel érkező gépjármű halálra gázolta. A tragikus kimenetelű közlekedési balesetről a Magyar Hírlap másnapi száma is tudósított, kiemelve, hogy az áldozat szabálytalanul lépett le a járdáról.

Hibbey Lelle (a Zsuzsannát nem használta) a nagynéném volt: apai nagyanyám öccsének lánya. 1944-ben született, erdész apja munkahelyének köszönhetően Visegrádon nevelkedett, középiskolai tanulmányait Esztergomban végezte. És mindössze nyolc évvel az érettségi után már halott volt. A Hibbey vezetéknevet a nagyapja gyártotta a huszadik század elején: eredetileg Hosztják volt, vagyis egy felvidéki szlovák. Ám a Rokonok-féle kacagányos Magyarországon egy sikeres szakmai pályára vágyó bányamérnök holmi tótocska névvel nem érvényesülhetett – úri körökből javasolták: magyarosítson. Így lett Hibbey, a liptószentmiklósi járásban található Hibbe községről; persze nem közönséges i-vel a végén, hanem y-nal, hiszen úgy még magyarabb: olyan dzsentris, elegáns. A névválasztás kézenfekvő volt, hiszen Hosztják úr Hibbén született. Hibbe legfőbb nevezetessége, hogy egyszerű kegyúri templomában nyugszik Balassi Bálint az öccse és a szülei mellett.

Hibbey Lellét a visegrádi temetőben helyezték örök nyugalomra. Három évvel később, 1973-ban felkereste a hantját Jékely Zoltán (1913–1982), és mélyen megérintette őt a fiatal lány sorsa. Rövid verset írt róla H. Lelle sírjánál címmel (később kötetben is megjelent), tíz sorban:

Két szál rózsát tettem a sírra;
egyik bimbózó, tán holnap nyíló,
üde-hamvas.
Másik, a rég kibomolt, hervadozó:
szíved fölött
hullassa rendre szirmait el,
s mint könnyeim most
a szempillámon:
ragyogjon rajtuk
a hűvös hajnali harmat.

Jékely az édesapja, Áprily Lajos (1887–1967) révén volt ismerős Visegrádon. Áprily 1929-ben menekült el Kolozsvárról Budapestre, nem bírva tovább a Trianon utáni erdélyi légkört, a román hatóság bánásmódját. Fővárosunkban folytatta tanári pályáját, de 1943 szeptemberében felmondott, mert nem volt hajlandó végrehajtani a zsidótörvény rendelkezéseit. Házat vásárolt Visegrád határában, Szentgyörgypuszta egyik völgyében, amelyet később róla neveztek el. Ott, az önként vállalt remeteségben rendszeresen felkereste őt fia, Jékely Zoltán. Visegrádi lakosként Áprily megismerkedett a helyi erdésszel: Lelle édesapjával, Hibbey Alberttel. Lelle egy évvel Áprily Visegrádra költözése után született – a költő nyilván rálátott a gyermekkorára. És kézenfekvő, hogy az évek során bizonyos mértékben Jékely is megismerte, sőt sajátjának érezte a helyi közösséget.

A Lelle-fejezetet több évtized alatt kellett összeraknom. Gyerekfejjel apámtól csak egy homályos családi legendát örököltem – ahogy az a legendák esetében megszokott, töredékes volt és pontatlan. („Lelle Visegrádról egyetlen napra feljött Pestre, és a Nagykörúton elütötte egy postai kocsi”…) A Lelle-verset tíz évvel ezelőtt fedeztem fel, „csak úgy” lapozgatva egy gyűjteményes Jékely-kötetet. Lelle sírjára 2018-ban bukkantam a visegrádi temetőben, s azóta minden évben felkeresem. A Magyar Hírlap tudósítását a balesetről most találtam a világhálón, a nemrégiben létrehozott Arcanum digitális tudománytár jóvoltából. S így arról is most értesültem, hogy Lelle halálának helyszíne (Ajtósi Dürer sor és Népstadion út kereszteződése) négyszáz méterre van a lakásomtól, ahol több mint két évtizede lakom – számtalanszor sétáltam és kerékpároztam ott, sőt tavaly nyáron, egy felhőszakadás során, éppen azon a sarkon szenvedtem kisebb balesetet.

A Népstadion utat 1879-ben hozták létre, Corso néven, mert vasárnaponként ott sétált-kocsikázott a pesti polgárság. 1888-ban Stefánia útra keresztelték át, Rudolf trónörökös mindössze huszonnégy éves felesége tiszteletére. A Tanácsköztársaság idején Árpád út lett a neve, 1919-től ismét Stefánia. 1946 és 1961 között Vorosilov sugárút lett, a Vörös Hadsereg akkor még élő (1969-ben elhunyt) marsallja miatt. Vorosilov 1945 után kulcsszerepet játszott hazánkban a szovjet katonai hatalomátvételben és a kommunista diktatúra kiépítésében. 1940-ben írásban jóváhagyta 22 ezer lengyel tiszt tarkón lövését Katynban. 1944-ben személyesen irányította a krími tatárok Szibériába hurcolását, több mint százezer ember halálát okozva. 1961-ben a Vorosilov utat Népstadionra táblázták át, végül 1990-ben visszakapta a Stefánia nevet.

Zsille Gábor