Megkezdődött az iskolába járás, így tanév végére, sokat viccelődünk erről a fiammal. Még néhány nap a padok között, aztán kezdődhet a vakáció. De nemcsak a gyermekeknek, hanem a tanároknak is vissza kell állni a tanításba, mert lássuk be, mégsem ugyanaz otthonról tartani az órát, mint az iskolában. Rengeteg oldalról lehet ezt a kérdést megközelíteni, mindenki tud pozitív és negatív dolgokat is sorolni az online oktatással kapcsolatban.

Az én életembe is visszatér az iskola. Október óta nem voltam gyerekek között, hiányzik már, nemcsak a rendhagyó irodalomórák, hanem az odáig vezető utak. Hiányzik a sokéves rutin mellett sem fogyó kellemes izgalom, hiányoznak a ragyogó szemek, az utazás, az érkezés, a búcsú.

Az első kötetem megjelenése előtt, azaz 2008 óta járom az iskolákat, a legtöbb helyre tömegközlekedve jutok el. Minden út egyedi, mind különleges valamiért. A legkedvesebb fogadtatástól a legmerevebb, néha lenéző, lekezelő fogadtatásig mindenfélében volt már részem, és lesz is még. Néha végiggondolom, mennyi szeretetet kaptam a diákoktól, mennyi odafigyelést, kérdést, nevetést, kuncogást. Az is eszembe jut, hogy az órákon résztvevők nagy része már felnőtt, apák és anyák lettek, a gyermekeik hamarosan ott ülnek valamelyik padsorban. Amikor első alkalommal beszéltem az irodalomról fiataloknak, még nem tudtam, milyen hosszú és nagy misszió lesz ez. Csak néhány éve értettem meg, hogy ez az én dolgom, nem valaki másé, mert azt más csinálja. Attól a perctől kezdve, amikor rádöbbentem, miért megyek, miért teszem, miért utazok néha több tíz órát, egészen megváltozott az életem. És talán egy kicsit a mondanivalóm is.

Sokféle témáról beszélek az órákon, az iskolák választhatnak közülük; hamarosan, amikor útnak indulok az ország különböző pontjaira, az Ifjú titánok előadással kezdek majd. Arról beszélek, milyen egy írói pálya kezdete, olyasmiről, hogy hogyan is lehet elkezdeni az írással komolyabban foglalkozni, miként lehet szerkesztőkhöz juttatni írásokat, és mi az, amit inkább ne tegyenek. Igyekszem majd az adott negyvenöt percben kicsit bemutatni néhány fiatal szerzőt is, akik a pályájuk elején vannak, elsőkötetesek, és próbálok kedvet csinálni az irodalomhoz. Azt gondolom, ezekkel az órákkal nemcsak azokat érem el, akik majd próbálkoznak az írással, de talán valamennyire besegítek minden embernek. Az íróknak, hogy olvasóik legyenek, a tanároknak, a szülőknek, hogy olvasót neveljenek, és kicsit mindenkinek; mert mindenki, aki akár csak egyetlen fiatalt eljuttat egy könyv közelébe, hatalmas dolgot tesz: lelket épít. Nem tudom, hány ezer fiatallal találkoztam az elmúlt években, azt sem, hogy mennyivel fogok még, de ha a sokezerből csupán egyetlen olvasó is felnőtt, ha csak egyvalaki megszerette az olvasást, akkor nem volt hiába, akkor megérte. Én ebben hiszek, és ezzel a reménységgel kezdem a rendhagyó tanév rendhagyó irodalomóráit.

Lőrincz P. Gabriella