Sokszor gondolom azt: kivételesen szerencsés ember vagyok. Hogy velem mindig olyan csodálatos dolgok történnek, amelyeket elhinni is nehéz, nemhogy megérteni. (Miért kellene a csodát megérteni?) Hogy miért éppen velem történt meg ennyi jó, azt nem tudom, bár az is lehet, hogy pontosan ugyanannyi történik, mint bárkivel, csak szeretek a sárrögben is hegyet látni, morzsában meglátni az egész kenyeret. Talán ez is adomány, szerencsés képesség. Lehet, hogy ez a legszerencsésebb képességem. Amikor ezt a képességemet elveszítem, akkor fogom elveszíteni magamat is.

Sokszor gondolom azt is, hogy egy fehér kockában élnék legszívesebben, ahol csak annyi tárgy van, amennyi feltétlenül szükséges. Egy asztal, hogy legyen hol írnom, egy ágy, ahol megalhatok, szekrény a ruháimnak, kés, hogy legyen mivel feldarabolnom a húst, pár tányér, bögre, törölköző. Ruha hideg ellen, takaró hideg ellen. (Ehhez képest…) Kolostori körülmények között pedig jobban tenyészik a gondolat, vélem ilyenkor. Máskor viszont úgy gondolom, hogy nagyon is jó halomnyi kacat és kincs között élnem, mert a tárgyaim emlékeztetnek, afféle térbeli naplók ők, külön történetük és idejük van, faggathatom őket, ha jó kedvük van, hagyják, mi több, mesélni kezdenek. Mesélni kezdenek arról, hogy mennyi minden történt már velem, hogy milyen szerencsés ember vagyok, ha éppen nagyon hidegen fújnak a szelek (vagy inkább: úgy érzem, nagyon), akkor is. De hol vannak az én rosszaim az igazi rosszaktól… Szerencsére sehol. (Már megint a szerencse.) Van, hogy elszégyellt történetekre emlékeznek. Ha azokat akarják mesélni nekem, egyre többször befogom a fülem.

Az íróasztalom melletti kicsi boltívben egy rézmérleg lóg, októberi, régi emléket őriz. Mérleg hava volt akkor is, amikor ajándékba kaptam. Édesanyám kislánykori fényképe a falon. Fölötte, a polcon az első könyvem megjelenésekor kapott parányi ékszercipellő – ilyet csakis mesebeli királynők hordanak, ha én is kaphatok ilyet, az mi más, mint hatalmas szerencse. A szerencse iszamós, megfoghatatlan dolog, csuda tudja, miből táplálkozik. Szeretem azokat a dolgokat, amelyeket nem kell érteni, faggatni, elég, ha örömmel fogadjuk őket. Az asztalon egy kőtálban Ex libris pecsétnyomó, nekem tervezték. Csak úgy, szeretetből.

A másik szobából zongoraszó hallatszik, én gyakorlok ott a képzeletemben kislányként. A jobb oldali pedál alig észrevehetően nyikorog, mert egyszer, úgy hét-nyolcévesen, játék közben egy radírt dugtam el oda. Nem találtuk meg soha többé, kiszedni sem tudtuk, amikor már megmondtam, hová tettem. Azóta is ott nyikorog a fejemben. Sokszor álmomban is zongorázom, ott teszem ezek szerint azt, amire a valóságban nem, vagy alig jut idő. Ez az álomban-élés is adomány, magasítja, szélesíti a napomat, a lehetőségeimet.

A polcaim roskadásig tele vannak könyvekkel. A fejem történetekkel. A nagymamám feje is tele volt történetekkel, azokat is én tárolom a belső polcaimon, ez már az én dolgom, rám bízta őket. Érdekesek ezek a belső polcok: nem telnek be, önmagukat bővítik, ha erre van szükség. Nálam pedig szükség van, mert olyan vagyok, mint az ószeres: mindent magamhoz akarok venni, nem válogatok, hátha valamikor valamire jó lesz.

Sokszor nem tudom, melyik világomban vagyok elevenebben: amelyiket odabent őrizgetek, vagy amelyik megtörténik éppen. Ilyenkor hajlamos vagyok nem válaszolni kérdésekre, levelekre, nem lehet túl jó velem, nem udvarias ez másokkal szemben, restellem is sokszor. (Nem mindig.) Szerencsés vagyok, hogy nem teszik szóvá. Ha mégis (mert azért szóvá teszik olykor), akkor lesütöm a szemem, szabadkozom, ígérgetek, aztán minden marad ugyanúgy. Mert sárrögből hegyet építeni, morzsából kenyeret tenni az asztalra máshogy nem lehet.

Mirtse Zsuzsa