Akár egy mese címe is lehetne ez, talán egyszer lesz is. A tárcaírás is valami hasonló – rövid meséket írunk, világokba utaztatunk olvasókat. Nemcsak gyermekeknek szólna a mese, hanem felnőtteknek is, hiszen nekik talán sokkal nagyobb szükségük van rá. A gyermekek világa még közel áll a valósághoz, az igazi meséhez, aztán mi, felnőttek megtanítjuk nekik, hogy a mese nem valóság, rájuk aggatjuk az elvárásokat, a kétségeket, azaz neveljük őket.

Nagyon sokáig, mielőtt falura költöztem, volt bennem egy igen kellemetlen érzés. A „mi lesz akkor”teljesen a hatalmába kerített. Igazi félelem volt, soroltam a lehetséges bajokat, és egyre tápláltam. Olyan lett már bennem, mint egy hatalmas tűz. Valósággal égetett, sem éjjelem, sem nappalom nem volt miatta, és észre sem vettem, miféle hatalmas szörnyet etetek a lelkem mélyén. Közben persze teltek a napjaim, végeztem a hétköznapi feladatokat, írtam, közönségtalálkozókra jártam, ápoltam a családi és emberi kapcsolataimat. A növekvő félelem annyira elhatalmasodott bennem, hogy féltem beszélni is róla, még magam előtt is szégyelltem az érzést.

Megtörtén aztán a költözés, ezer bajával és csodájával olyan járatlan útra léptem, mint még soha. Bár próbáltam én a magam szegényes módján készülni, olvasgattam a környékről, természeti kincseiről, az állatvilágról, de egészen más kép fogadott. Persze jártam már itt korábban, és ismertem néhány embert, de az első itt töltött nap után teljesen más érzés volt nyugovóra térni, mint bármelyik más helyen. Az éjszaka hatalmas csöndjével és sötétjével ölelt magához. A vályogház lelke békességgel töltött el, olyannal, amit kisgyermekkorom óta nem éreztem. Az volt az érzésem, hogy innét az ég összes csillagát láthatom. Valódi mesevilág született akkor meg bennem. Amint pedig a mesékben lenni szokott, jött a sárkány, a gonosz boszorkány, és a legrémisztőbb szörnyek is előbújtak. Az egyik százfejű sárkány legyőzése után jött a másik. Kiűztem az apró ördögöket, és szövetséget kötöttem a tündérekkel, békét a csenő manókkal, akik végül mindent visszaadnak, néha olyan dolgot is, amiről nem is tudtuk, hogy elcsenték. A harcok után gyakran szinte összeroskadva hullottam a hintába, mikor melyikbe, mert a mesevilágomban négyféle hinta is keveredett: egy a szobámban, egy mozgatható, egy a császárfa alatt, de a legvarázsosabb a diófa mögött van.

Ebben a legvarázsosabb hintában, ahol a mesék kiringnak mindenkiből, aki beleül, egyszer csak egy nagy sussanást hallottam. Olyat, amit eddig soha. Néztem az egybeolvadó zöld domboldalt, és megláttam a kimagasló öreg nyárfát. Ő sóhajtozott, persze nem vette észre, nem is gondolta, hogy meghallottam. Elkezdtem jobban fülelni, hallottam, ahogyan suttog, aztán néha elhallgat, és nagyot sóhajt újra. Bölcs dolgokat, titkokat mesélt, és nyugtatgatott, biztatott, hogy minden rendben lesz, minden sárkány legyőzhető, hiszen ez egy olyan mese, csak hintázzak tovább.

Így lett ő az én öreg susogó fám. Naponta meghallgatom, ősszel is hallgattam, ahogyan álomba szenderülve a széllel dalolászott. Most újra leveleket bontott, szép új ruháját a napocska megigazította, este pedig az ezüst hold és a fényes csillagok fürdetik.

Lőrincz P. Gabriella