Gyermekkorban az ember nem gondol az ünnepekre, csak megéli, tiszta szívvel, örömmel. Később, a tiniknél teherré válnak az ünnepek, butaságnak gondolják, majd, amikor saját családot alapít az ember, egészen más lesz az ünnepekhez való hozzáállás. Hogy saját tapasztalatot vagy filmekből tanult mintákat viszünk az ünnepekbe, az egyénenként változó. Azt szeretnénk, hogy szép legyen az ünnep, hogy bőség legyen, hogy eltérjen a hétköznaptól. Mindannyian máshogyan éljük meg, és máshogyan változik az ünnepekhez való viszonyulásunk is.

Hazánkban május első vasárnapján ünnepeljük az édesanyákat. Ez az ünnep egészen eltér minden mástól. Nem egyházi kötődésű, mégis, az egyházak is köszöntik az anyákat. Nem nemzeti kötődésű, de az országok vezetői is köszöntőt mondanak, hiszen ebben az egyben mindannyian egyformák vagyunk: anya szült bennünket.

Egészen élesen él bennem egy gyermekkori emlék, hogy felkeltem anyák napján, és futottam nagymamámhoz a konyhába, aki épp tésztát nyújtott, felköszöntöttem és hangosan énekelni kezdtem: kispajtások ünneplőben, anyák napja van ma… Nem tudom, mi az oka annak, hogy épp ez az emlékkép maradt meg bennem, miért épp az a mosoly, az az ölelés, puszi foglalt el ilyen különleges helyet az emlékeimben, hiszen volt olyan sok köszöntés, ünnep, játék. Ma is melegség járja át a lelkem, ha erre gondolok. És furdal a lelkiismeret, ha arra, hogy kamaszként épp csak odadobtam egy boldoganyáknapját-ot – bár tehetném még egyszer.

Amikor anya lettem, ünnepeltté váltam, de a nagymamám és az anyám halála óta csak árva vagyok ilyenkor. Bár ünnepelt maradtam – mégis árva. Soha nem gondoltam bele, hogy valaha fontossá válnak majd az ünnepek, hogy nem lesz már vágyódásom szabadságra, hogy megelégszem egy öleléssel, egy őszinte mosollyal, dalocskával, versikével, rajzzal. Mára ezek lettek a kincsek. Most nem vihetek virágot a sírra, csak magamban emlékeztem róluk, átnéztem néhány régi képet. Akkor még, amikor volt, akit ünnepeljek, bele sem gondoltam, hogy ők ezen az ünnepen már árvák voltak, hogy nem tud teljes lenni az anyák napja, ha az ember már nem köszönthet senkit.

Az élet körfogásának az elfogadása nyugalmat hoz. A béke és a hála mindenért, amit kaptunk, az együtt töltött időt is beleszámolva, felülírja a veszteség fájdalmát, de a hiányérzetet nem szűnteti meg.

Milyen sokan próbálták versbe, szoborba, festménybe önteni az anyát, próbáltam, próbálom én is, de nem hiszem, hogy tökéletesen lehetséges. Így, túl az anyák ünnepén arra gondolok, hogy már semmi másom nem maradt Beregszászon, csak a sírok, amikhez szeretnék ellátogatni.

Lőrincz P. Gabriella