Felismerni nemcsak a madarat lehet tolláról, hanem az írót is. Vannak írók, akik tollazatuk után ítélve baglyok, mások szarkák, kolibrik, fakopácsok, sasok, keselyűk, de verebek is vannak köztük, és innentől kezdve az ornitológiai felsorolás akár szakirodalmi példatárrá is módosulhatna. De nemcsak a toll lehet árulkodó, ami egyfajta testet-személyiséget takaró természeti álca madárnál, embernél egyaránt, hanem léteznek a fészkek is, mint a környezet és élettér szükséges díszletei; ott szintén egyedi a látvány, merthogy abban az erődszerű boszorkánykonyhában fortyog, sűrűsödik, kavarog a teremtőképesség és túlélés elixírjének szellemtápláló elegye, ami jó, ha jó ízléssel fogyasztható, és nem fekszi meg az olvasó értékítéletét. Például felidézhetem néhány nem érdektelen munkaasztal látványképét korábbi éveimből; egyedi arculatuk most is tisztán körvonalazódik a selejtezést átvészelt emléklenyomatok gyűjteményének ki nem radírozott lapjairól.

Emlékszem, egykor Kolozsváron, nem messze lakóhelyünktől, Lászlóffy Aladár Attila úti lakásának szúette fa lépcsőin felkapaszkodva olyan Rembrandt-színű kis manzárdszobába léptem be, ahol a tetőtéri ablakon bekandikáló ég béke-kékje egybeleolvadt a Gutenberg-galaxis születése óta napvilágot látott könyvek (csaknem) teljes arzenáljával. Múlt aromáival preparált nyomtatványok halmaza, lexikonok, atlaszok, foszló brosúrák, történelem takarójával megóvott sárguló papírritkaságok elképesztő mennyisége feszített egymás mellé préselve, meredezett toronyként, mint szellemi építészet eggyé olvadt emlékműve, vagy mint bibliofil építőkockák mindent tudó néma rakománya a teremtés elmozdíthatatlan kultúrbarikádjának halmazában. Könyvek válaszfalai, a szellem válaszútjain. Az íróasztala is valahol ott lehetett a betűmilliárdok építményében elásva, de azt inkább Ő érzékelte, hogy hol; viszont mégiscsak tudhatta, mert elképesztően gazdag életművet fabrikált azon össze. Hiszen csupán ami közléstelenül lapult meg e szellemi sziporkák szókovácsműhelyében, már az felér egy lenyűgöző életmunkássággal. Itt-ott betűrendes dobozkák őrizték, rejtegették számlálatlanul az érdemleges gondolatfoszlányok jegyzett színmintáit, elmentett fogalomcsokrait, emlék-emlékeztetőit; ezekkel fűszerezte írásait, akkor és ott, ahol a szürkeállomány igénye alkotó perceiben éppen megkívánta. És ki tudná megmondani, még mi minden állhatott volna abból a szótengerből össze, lett volna szellemi vérátömlesztés ebben a megrokkant, kivéreztetett, elsősegélyre megért világban, ha nem véges az emberi lét, bár azok számára nem, akiknél a rendeltetésből fakadóan buzog a jambus, a szabadvers, az esszé, a történelmi regény, a mindent átitató művészi tapasztalat, ami egyáltalán szavakba belefoglalható, és ami belefér az aranyveretes literatúra eseménykosarába. Nem sokan tudják, figyelemre méltó rajzolói képességekkel is rendelkezett Ali. Történelemmel játszadozó perceiben – tán kikapcsolódásként –, egy alkalommal kis ólomkatonákat is öntött, korszerű öltözetben pingálva ki valamennyit. Ottjártamkor egy szakasznyi dragonyoson épp megszáradt a festék, így ajándékként ma is őrzök közülük néhány labancot.

Viszont Banner Zoltán művészettörténész kollégám Utunk szerkesztőségi íróasztala – döbbenetesen felpakolt kézirat tömbjeinek papír ormaival – inkább Dover erődként futó, fehér sziklafalú, meredek partjait juttatja eszembe a La Manche csatorna brit oldalán. Az az ölnyi magas, még digitális időszámításunk előtti korban zakatoló írógéppel összehordott kézirat-obeliszk rejtette magában Erdély képző- és iparművészetének, színház- és zeneművészetének, valamint minden egyéb szóra, írásra, megőrzésre érdemleges, akkori jelenének (ami már múlt) és jövendőjének (ami már jelen) artisztikumban fogant dokumentumát. Amelyeken bizony, szerkesztőként, ezernyi munkája adódott még, mielőtt a kócos kéziratok lapunk hasábjaira kifésült arccal bebocsájtást nyerhettek volna. Holland pipadohányának kékbe font füstszalagja, jelenlét-illata, mintha most is körbe lebegné azt a ma már ki tudja merre található – vagy már nem is található –, de műtörténeti kellékként tisztelhető munkaasztalt. Értékálló, túlélésre ítélt alkotói pályák vészterhes idők sodrásában találtak mentőövre annál az egyszerű falapokból összerakott műhelynél, és lettek ilyenképpen megkímélve a feledéstől, mellőzéstől, fakuló értékvesztésétől. Lenyűgöző fotó- és életmű-dokumentumtár lapult fiókjaiban, amiből művész-, bűvészmutatványaival bármikor hitelesen illusztrálhatta akkori Transzilván jelenünk komor felhők mögül is sugárzó, valóságos napállását.

És talán geográfus- és történelemszakos professzorként édesapám íróasztala is helyet kaphat a sorban, amelyen évtizedekig a legendás, Mózes kőtábláival méretben és súlyban is vetekedő két kötetes Der grosse Weltatlas uralta a látványt, mígnem egykori diákja, éppen Lászlóffy Aladár könyvtárába át nem vándorolt, merthogy egyszer meglátva azt, annyira megszerette, hogy ajándékként megszerezte. A világtérkép felett régi glóbusz lebegett. Még egységes színnel pingálták rá az Osztrák-Magyar Monarchiát, egy szomorú vígjáték végjátékát. S ha idős egy ábra, átfúj rajta a történelem szele, tán ezért váltott át a világóceánok kékje az idő lazúrozásával fátyolosan zöldbe. Zakatolt olykor egy vén, billentyűs Triumph klaviatúrája is, ma már csak némán emlékezik. És hát azt a bizonyos pálcát se feledjem, amellyel diákok százai, ezrei érintették egykor térképen tán épp azokat a távoli helyszíneket, ahol életük rövidülő felvonásait ma élik. Persze az íróasztal dísze, emlékműve, értelemszerűen, a tintatartó volt, mint örök mérce; sárgaréz érce cizellálva, sűrűn perforálva, két térdelő elefánt őrizte a kék-piros írószeres tégelyeket. Bennük már csak az idő párosa lapul. De még így is szükség van rá, mert hát milyen egy íróasztal, ha nincs kalamáris. Olyan, mint az érett kor a halványuló, legszebb évek nélkül.

Árkossy István