Levendulaillatú szappant használt az előttem járó. Talán nemcsak szappant. Az illat megrekedt a völgy kanyarjában. Zavar, bánt. Nem ide való. Bomló faágak szaga, még felszínre nem buggyant gombáké illik ide, nem levendula. Szellőrózsa, keltike színezi sárgára-fehérre-lilára a bomló avart, fekete rigó turkál vadul eledel után a sűrű, arasznyi növényzetben, daltöredékét vörösbegy fűzi össze s emeli fel a fák koronájába. Ez nem levendula.

Súlyos az ég, nehéz a levegő, kipréselt a hidegfront a lakásból, úgy buggyantam ki az ajtón, ahogy ilyen-olyan paszták törnek elő a megszorított tubusból. Itt sem sokkal jobb, mintha szétszakítana a légnyomás és darabonként nyomna be a korhadó tuskók repedéseibe. Front közeledik vagy távolodik, vagy egyszerre mindkettő, nem az ilyen napok a kedvenceim.

Ahol járok, bakancsnyomot nem látni. Patkó lenyomatát igen, meg kutyák és vaddisznók nyomait. Emberrel nem fogok találkozni. Legalább a vidék nekem való. Ha balra venném be magam az erdőbe, találhatnék júdásfülegombát az elhaló bodzafákon. Ha el nem porlottak időközben a beteg bokrok. Rég jártam itt, az erdő meg folyton változik.

Változnak a rég kivágott óriásbükkök földben hagyott maradványai is. Puhulnak, lazulnak, elemésztik a gombák és a férgek. Megkeresem a nagyobbakat, megtapogatom barnaságukat, kiveszem odvaikból évekkel korábban elrejtett gondolataim, újakra cserélem, érlelődjenek csak, meglehet, egyszer ismét erre járok, s szívesen magamhoz veszem majd őket. És ha nem én, talán valaki más, aki ugyanezen a frekvencián működik. Óriáspuffer az erdő. Gondolatokkal van telis-tele, meg szeméttel. Palackokkal, sörösdobozokkal. Mindenféle zacskókkal. Autódarabokkal, egész autókkal. Mindenki szeret nyomot hagyni maga után. A szemetelés a legegyszerűbb módja.

Fedetlen barlang a szurdok, kabrió, szeretem annak képzelni. Cseppkövek helyett a vadcsersznye virága, a borostyán kúszó indái, az ezerszálú moha akad lencsevégre, mint hal a csalira – viszem magammal a látványt, el, SD-kártyán és neuronokban a lakástubusba, a monitorra, az álmaimba. Árnyékmókus szaporáz ágról ágra, ugrik, már-már repül. Szellem, nem állat. Mert mi is valódi? Szellemek birodalmában járok.

Helikopter töri meg a csendet, igen magasan húz el felettem, dübörgése mégis rettenetes, már-már kézzelfogható, beleborzonganak a fák. Megsimogatom az öreg akácot – kérgén gubacsok, kirajzolódik általuk a fából kitekintő megannyi arc: enyém, tiéd, övék.

Botot találok, rugalmas, nem törik. Mintát faragok belé. Miért? Nem tudom. Nagyapámat majmolom. Az erdő szélén majd a fák közé hajítom.

Lóg az eső lába. Átlóg a holnapba. Átlógok a holnapba. Lennék eső, arcokon.

Király Farkas