Ahogy az egy héttel ezelőtti tárcámat zártam, most azonképpen nyitnám, mert ezt a mostani bejegyzést nem is igazán folytatásnak gondolom, inkább igazodásnak az előző gondolatsorhoz, de kicsit rákanyarodva Jókai Anna Ima Magyarországért című versére. Ezt az imaverset már szó szerint lekottázták, megmagyarázták, mindent csináltak vele, amit egy verssel lehet, és végtelenül remélem, hogy nagyon sokáig marad meg nemzetünk tudatában, s továbbadjuk majd az utánunk következőknek. Nem gondolom, hogy a vers magyarázatra szorul, hiszen Jókai Anna a hazájáért imádkozik, imát hagyott ránk, az egész országra. Őszinte, igaz, valóságos imát, ahogy ő maga vallja: mélyről fakadó és hirtelen született verset – melyet én levélben kaptam meg először.

Elolvastam, tudomásul vettem, aztán nem is nagyon foglalkoztam vele. Első kötetes szerző voltam, tele tervekkel, álmokkal, és naponta több kötetnyi verset olvastam el akkoriban. Minden a versről szólt, nem is igazán érdekelt más semmi, mindenben csak a költészetet kerestem és találtam.

Egy nap az akkori munkahelyemen szóltak, hogy Jókai Anna Beregszászra látogat, megnyitni a 80. Ünnepi Könyvhetet. Beírtam a naptáramba, és lelkesen vártam. Másnap mondták, hogy jó lenne, ha felolvasnám az egyik versét, s egészen addig boldog voltam, amíg meg nem tudtam, melyikről van szó. Akkor a szívem és a torkom is összeszorult, de természetesen igent mondtam. Hatalmas megtiszteltetés és óriási kihívás volt ez.

Napokon át ízlelgettem, olvastam éjjel nappal. Minden más vers kiszorult a napjaimból. Olvastam az imát és különböző cikkeket Jókai Annáról. Valahogy úgy alakult az életem, hogy minden valaha előadott vers szerzőjét is igyekeztem megismerni. Nem tudtam soha úgy verset mondani, hogy a költő életét és munkásságát ne ismertem volna meg.

Az előadás napján már szédülésig izgultam magam. Emlékszem, tele volt a terem, köszöntötték Jókai Annát, aztán ő vette át a szót, nyitóbeszédét azzal zárta, hogy végtelenül kíváncsi egy kárpátaljai költő, egy beregszászi „kislány” hangján hogyan szólal meg ez a vers, ami addigra már olyan hosszú utat tett meg. Remegő lábbal álltam a zsúfolásig telt teremben, remegő hangon mondtam a verset, izgulva, meghatódva, félig könnybe lábadt szemmel, a papír annyira reszketett a kezemben, hogy a betűk szinte futkostak rajta. Alig vártam, hogy visszaülhessek a helyemre.

A nap végéig Jókai Anna társaságában lehettem. Akkor nyugodtam meg, amikor ő nyugtatott meg, hogy tetszett neki az előadás. Végtelenül kedves volt, rengeteget beszélgettünk mindenről. Aztán többször találkoztunk, de mégis, ez az alkalom meghatározó volt számomra.

Egy napon jött a hír, hogy meghalt. Ezzel nincs mit kezdeni, a halál ellen nem lehet lázadni, fölösleges. Akkor újra olvastam róla, néztem a beszélgetéseket vele, gondoltam rá, így köszöntem el. Miután elolvastam az Átvilágítás című könyvét, elkezdtem vadászni a köteteit, szinte hetente vettem egyet, vagy többet is. Egyik alkalommal megláttam egy vékony füzetecskét, ez volt az Ima Magyarországért, díszkiadásban, a vers születésének első évfordulójára jelent meg. Emlékeztem, hogy ír erről a megjelenésről az önvallásban. Megvettem gyorsan, látszott a füzetkén, hogy soha nem olvasták el, de valaki kinyitotta, mégpedig a szerző, aki dedikálta. Ki tudja, milyen utat tett meg ez a díszkiadás, amíg végre nálam otthonra lelt – talán csak az Öregisten.

Lőrincz P. Gabriella