Egy nem túl közismert irodalmi- és művészettörténeti dokumentum szól a reneszánsz kor két ragyogó személyiségének kapcsolatáról, ami az esztétikum iránt tanúsított határtalan szeretetükre utal: ők Corvin Mátyás és Leonardo da Vinci. Az itáliai zseni kilenc évvel volt fiatalabb Mátyásnál. Amikor a magyar király I. Ferdinánd lányával, nápolyi Aragóniai Beatrixszal készült házasságra lépni, a befolyásos firenzei bankár, Lorenzo de’ Medici Mátyás kegyeire vadászva – vagy tán annak megrendelésére – elrendezte, hogy a leendő menyasszonyról – a magyar uralkodó kifinomult művészi ízlését ismerve – a legkiválóbb festő készítsen ajándéknak szánt arcképet, még az 1476 telén sorra kerülő esküvői szertartás ünnepségei előtt. Leonardo művészszárnyait akkorra már kibontotta, jóllehet még inasként segédkezett a tehetséges firenzei szobrász, Verocchio műhelyében; ám ez a jelentős megrendelés hitelesen bizonyítja a huszonnégy esztendős géniusz általános elismertségét. Leonardo, a majdani „uomo universale” személyesen vitte fel művét, Beatrix arcképét Budára (ez a kép ismeretlen), majd pontosan rögzítette a király születésnapja alkalmából történő ünnepi ajándékozás eseménysorát A festészetről című tudományos elméleteit tárgyaló kötetében, ahol elvi vonatkozásaiban is lencsevégre vette a síkábrázolás értékrendjét az irodalommal, ez esetben a költészettel párhuzamba állítva. Íme, erről így hangzanak az Ő szavai:

„Mikor Mátyás király elé, születésnapján, a poéta felvitte művét, dicséretéül a napnak, melyen a Király a világ javára megszületett, egy festő is eléjárult, s a Király kedveséről festett képmást adta át. A Király tüstént becsukta a poéta könyvét, a festmény felé fordult, és nagy csodálkozással, sokáig, rajta tartotta a tekintetét.

A poéta méltatlankodni kezdett: – Ó Királyom, olvass, olvass, és sokkal tartalmasabb dolgot érzékelhetsz, mint amit a néma kép nyújt.

A Király hallván, hogy megfeddték a néma mű szemlélése miatt, így szólt: – Ó poéta, hallgass, mert nem tudod, mit beszélsz; ez a kép nemesebb érzéknek szolgál, mint a te vakoknak való műved. Olyasmit adj nekem, amit láthatok, és meg is tapinthatok, nem pedig csupán hallhatok; s ne korholj választásom miatt, hogy a te műved hónom alá dugtam, és a festőét tartom mindkét kezemmel és szemem elé tartom; mert a kezek önként kezdték szolgálni a látás nemesebb érzékét, s nem a hallásét. Megítélésem szerint a festő és a poéta tudománya között akkora a különbség, mint az érzékszervek között, melyeknek tárgyává válnak.” – Majd az intermezzo megidézése után, írásában, magyarázatként Leonardo saját szavaival így folytatja: „Arra a végkövetkeztetésre jutottunk, hogy a költészet leginkább a vakok, és a festészet leginkább a süketek felfogóképességéhez illik, és így kimondjuk: a festészet annyival értékesebb a költészetnél, amennyivel nemesebb érzéket szolgál, mint a költészet. A látás háromszor nemesebbnek bizonyul a másik három érzékhez képest. Mert, ha választanunk kellene, inkább elvesztenénk a hallásunkat, a szaglásunkat és a tapintásunkat, mint a látás érzékét. Mert aki elveszti a szeme világát, a mindenség látványát és szépségét veszti el, mintha élve temetnék el a sírboltba, ahol még élnie, mozognia kellene.”

Mátyás, aki Vitéz János váradi püspök humanista világlátásának nevelői fénykörében vált Európa egyik legműveltebb uralkodójává, a műalkotások szellemi-esztétikai értékét már-már az anyagi érték fölé helyezte, ami nem volt éppen mindennapi jelenség korának általános műszemléletében. Máshol leírva Leonardo visszaidézi azt a későbbi, Milánóban, Ludovico il Moro hercegtől kapott Madonna-kép megrendelését is, amit szintén Mátyás számára kellett elkészítenie úgy, hogy „semmi költség nem lehet akadály” a legmagasabb elvárások érdekében. Kutatások tanúsítják, ez a Sziklás Madonna, amely a Mona Lisa mellett ma szintén a Louvre egyik legféltettebb kincse. Mivel a mű sorsútja Budától Párizsig egyesek szerint bizonyítottan nyomon követhető, így az a feltételezés sem kizárt, hogy Leonardo a vászon központi alakján, Márián, Corvin Mátyás feleségét, Beatrix magyar királyné arcvonásait örökítette meg. A pontosítás és félreértések elkerülése végett érdemes megemlíteni, hogy ennek a Louvreban látható 199×122 centiméteres vászonnak létezik Londonban a National Galleryben egy szintén a Mester által készített hasonló méretű változata, amely viszont mintegy tíz esztendővel az első után készült.

Végezetül, a fenti festőt-költőt minősítő párviadal kapcsán, képzőművészként, elnézést kérek minden kedves írótársamtól, hiszen a felvetés mögött semmiféle rossz szándék nem lapul. Persze, kedvüket sem kívánom szegni, sőt, arra biztatom, a pennát ecsetre bármikor át lehet cserélni, soha nem késő, mivel az is bizonyított – éppen a nagy toszkán Mester életműve által –, hogy a toll nemcsak írásra, hanem rajzolásra is kiválóan alkalmas.

Árkossy István