Megint úgy rohanok el otthonról, hogy a reggeli elmarad, örülök, ha a tejeskávét ki tudom kortyolni a bögrémből. Felnőtt ember, akinek rendre beleakad a lába hétközben az önellátásba. (Mami szerint hétvégén is.) Mindig ugyanabból a bögréből iszom, ami persze nem igaz, mert megesik, hogy ahhoz el kellene mosni, de arra meg alkalmatlan vagyok úgy öt perccel ébredés után. Inkább azt mondom: ha módom van rá, ugyanazt választom. Úgy a bögrékkel, ahogy az emberekkel is. Ha van módom rá, hűséges vagyok a tárgyaimhoz, a társaimhoz.

Két mandarint, egy almát, ha szerencsém van, pár szem aszalt gyümölcsöt is – amit éppen találok – bedobok a hátizsákomba, néhány szem diót tömök magamba, majd útközben elrágom, és futok, mert lekésem a buszt, a napot, az életemet.

Tizenegy óra felé azonban már komolyan ütik a harangot a gyomromban, hogy ne csináljam ezt. Bármivel próbálok foglalkozni, az egészséges életösztön eltereli a figyelmemet. Emlékképek jelennek meg előttem alattomosan: egy árnyas, lugasos kerthelyiségé, ahol még a nyáron kedvemre falatozhattam, ízeket, illatokat fantáziálok, sült halacska, Duna-illat, szentendrei kék-fehér asztal, máskor a gyöngyöző húsleves szívbe markoló képe. A halászlé gondolatától már lesütöm a szemem is. Közeleg az ebédidő. Van, aki rendes, és megoldja magának. Például, bárhol jár, van nála takaros dobozkákban ez meg az. Ő sajnos nem én vagyok.

Semmi gond, a belvárost nekem találták ki! Igaz, sajnos sorra tönkrementek a helyek, sötét van odabent, tábla az ajtókon: Zárva. Néhány, egykor barátságos étterem viszont próbált megmaradni: áttértek a dobozos ételek kínálására. Az talány a számomra, hogy miért cseréltek filozófiát is. Miért gondolják, hogy most mindenki pásztortarhonyát és lebbencslevest szeretne enni, valamint vastag, embert próbáló kéreggel bevont rántott húst, ami semmi örömöt nem okoz. Vagy piros szószt, agyonfőzött tésztával. Eltűntek a leleményes zöldfűszerek, nincs játszi csírahajtásokkal megszórva semmi, maradt a paprika, bors, só. Köménymag. Ha jókedvű a szakács aznap, egy szál petrezselyem a dekoráció – hogy zöld is legyen a „tányéron” –, esetleg szigorúan egyetlen szeletke paradicsom. Nem a dobozzal van baj, mert alkalmazkodni kell a lehetőségekhez, hanem a feltételezéssel: hogy erre vágyunk. (Nem.) A színek hiányával. Az ízek hiányával. A köretek szegényességével van bajom. A mindent átható igénytelenséggel.

Az evés, a jó evés nagyon fontos. Fehér asztal mellett megnyílik a lélek, szerelmek szövődnek, a legszerényebb ételt is el lehet készíteni, kínálni örömteli módon. Szép metszésű pohár fölött a másik szemébe nézve a reményteli jövő néz vissza.

Emlékszem, amikor Nagymama terített, vasalt abroszt tett az asztalra, késbakok és levestál fölött vitattuk meg a világ állását. Amikor barátokkal fondüt készítettünk, egymást kergették az aranyszínűre pirított kenyérdarabok és lázas szavaink. Az evés közösségi tevékenység is – aki nem tudja örömmel megosztani az asztalát, ételét, azzal egyéb gondok is vannak.

Most újra kell tervezni a szokásainkat, ha enni akarunk (márpedig enni akarunk), amikor nem otthon ér a déli harangszó, be kell érnünk valamelyik, egykor szebb napokat látott „dobozolós” hellyel. Ezért különösen nem mindegy, hogy mit és hogyan zárnak abba a dobozba. Szerencsére vannak, akik ezt felismerték, és becsületes ételt kínálnak. Akik viszont makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy csak kalóriát adnak öröm helyett, maguk alatt vágják a fát, azt hiszem.

Ebben a szomorú helyzetben azonban különösen felértékelődik minden jóindulat. A minap az egyik Vigyél magaddal-étterembe betévedt két nő. Egykorúak lehettek, barátnők. Két évvel ezelőtt még beültek volna az ablak melletti asztalhoz, és limonádét szürcsölve várták volna gondosan kiválasztott ebédjüket. Közben talán figyelgették volna az utcán jövő-menő embereket, kibeszélték volna az aktuális hímhelyzetet, ahogy ilyenkor kell. Mi van Gézával, Dezsővel, Tiborral stb. Így viszont megrendelték az elvihető menüt, majd megkérdezték a pincérfiútól, hogy kaphatnának-e evőeszközt is, mert szeretnék egy közeli parkban elfogyasztani az ebédjüket. A srác készségesen hozott nekik egy-egy szalvétába betekert, igazi fém evőeszközt (villa, kanál, kés), elkérte a hányaveti műanyagdobozokat, elviharzott velük, majd kisvártatva visszatért: csinos, ovális alakú fémtálakba tette át az ebédjüket – ne boruljon az ölükbe, amikor kanalazzák. Amikor ezt láttam, elmosolyodtam. Ilyen is az ember.

Mirtse Zsuzsa