Van úgy, hogy az ember eltéved.

Rossz helyen száll ki a metróból, kapkodva kering az aluljáróban, hogy megtalálja a helyes kijáratot. Elvéti a lehajtót az autópályáról. Téves utcán keresgéli gyermekkori emlékeit. Bolyong a temetőben, de nem ismeri fel szerettei sírhelyét.

Vagy elnézi a turistajelzés színét a naplementében, ahogy ez velem is előfordult a minap.

A célba vett csúcs helyett egy dombtetőre jutottam el, úgy tűnt, megpihenhetek kicsit. Olyan jó kis részt találtam egy kiszögellő mohos sziklaszirten, hogy úgy döntöttem, a csúcs helyett itt táborozok le. Egészen otthonosan éreztem magam, és ráhangolódtam a gondolatra, hogy valójában ide igyekeztem. De hamarosan új terveket szövögettem, mert egy tenyérnyi felhő ráült a Napra, és én fázni kezdtem. Felkerekedtem hát, és újra megcéloztam a hegycsúcsot. Ha már így alakult, kalandosan oldottam meg a helyzetet, egy jelzetlen ösvényen haladtam tovább.

Egy sűrű erdőben találtam magam, már esélyem sem volt megmelegedni, a fák elvették előlem a napot. Nagyon lehűlt, remegtem, a szél is feltámadt. Már bántam, hogy kockáztattam, sötétedni kezdett, ki tudja, elérem-e az utolsó buszt. Ismeretlen állathangok után kémleltem, félelmetes zörgésekre lettem figyelmes, pánik lett úrrá rajtam. Kétségbeestem. Utolsó erőmmel lendületet vettem, megszaporáztam a lépteim, letöröltem a könnyeim, levegőért kapkodva másztam felfelé a sziklás ösvényen, és abban reménykedtem, hogy újból megérint a napsugár. Mikor kiértem az erdőből, megláttam végre a tisztást, a hegycsúcsot, ahol hangulatos tábortüzek mellett vigadoznak a fiatalok. Szembetalálkoztam egy régi ismerőssel, kedélyesen elbeszélgettünk, vidám hangulatba kerültem, és elöntött a jóleső bizonyosság, hogy végre rátaláltam a helyes útra. Átjárt a meleg és a fény. Egy csendes, félreeső helyen leheveredtem a fűbe, és élveztem a panorámát. Majd elővettem az elemózsiát, és nagyokat szippantottam a friss levegőből.

Elmerengtem a bölcsek tanácsán, minden úgy jó, ahogy van, nem az a lényeg, hogyan és hová érkezünk, maga az út a fontos.

Este, miután hazaértem és melegbe burkolóztam, a természet titokzatos ösvényei megidézték bennem sorsom labirintusának kacskaringóit.

Nem. Nem az út számít.

Az számít, hogy megölel valaki az erdőben, amikor remeg a lábad a félelemtől, és megmutatja a térképet az elágazásban. Hogy feléd nyúl egy meleg tenyér, amikor elbotlasz a sziklákon, és rád teríti a pulóverét, nehogy megfázz.

Akkor megérzed a szíved tájékán, hogy megmozdult benned egy iránytű.

Mert nem az út a fontos, hanem az, hogy ha irányt tévesztesz, legyen egy iránytűd, ami új utat mutat neked.

Tallián Mariann